Miután 15 napra eltűnt, miközben én majdnem belehaltam a szülésbe, a férjem végre megérkezett két tucat rózsával, és lazán megkérdezte: „Hol van a feleségem és a fiam?” A dada jéghideg pillantást vetett rá. „Mr. Carter, négy napja elment a babával.” Az asztalon egy borítékot talált, benne a szeretőjével tett kiruccanásának bizonyítékaival, valamint az 5 millió dolláros birtokunk végrehajtási okiratával. Azt hitte, egy csokor virág eltörli az árulását. Ehelyett egy üres villába tért haza – és egy olyan életbe, amit én már darabokra szaggattam.

1. fejezet: Az Üres Hódító

A greenwichi birtok nehéz kovácsoltvas és üveg bejárati ajtajai kitárultak, egy lakatlan mauzóleum állott, hűvös levegőjét áradva be az októberi délután ropogós, aranyló melegébe.

Sebastian Carter egy különösen kellemes hadjáratból visszatérő hódító könnyed, közönyös lépteivel lépett be a tágas, mészkőből készült előcsarnokba. Kifogástalanul nézett ki. Bőre friss, mediterrán napbarnított, bronzbarna színben, tökéletesen kiegészítve egyedi szabású sötétkék vászonzakóját és fehér zsebkendőjét. Bal kezében egy hatalmas, nevetséges csokrot tartott – két tucat hosszú szárú ecuadori rózsa, fekete selyembe csomagolva és aranyszalaggal átkötve. Jobb kezében három dombornyomott ajándéktasak volt római és milánói luxus gyermekruházati butikokból. Egy könnyed olasz dallamot fütyült, a dallam sértően verődött vissza a tíz méteres boltozatos mennyezetről.

Gondatlan puffanással dobta a berakásos márványpadlóra dizájner bőr hétvégi táskáját, és mosolygott, várva a szokásos felhajtást, ami érkezését kísérte.

„Julianna? Drágám, itthon vagyok!” – kiáltotta Sebastian, hangja gyakorlott, fiús bájjal telt.

Nincs válasz

A válaszra hívó csend nemcsak csendes volt; nehéz, steril és nyugtalanítóan teljes. Egy ekkora házban hangoknak is hallatszottak a hangok. Egy babaőr zümmögése, a személyzet távoli moraja, egy újszülött éles sírása, vagy akár egy selyemköntös susogása. Semmi sem volt. Porszemek táncoltak a magas ablakokon átszűrődő napfény sugaraiban, és gyanúsan érintetlennek tűnő felületekre telepedtek. A levegőben nem érződött levendula babakrém, és a kisasztalokon sem hevertek szülés utáni regenerálódási kellékek. Semminek sem volt szaga.

A széles mahagóni lépcső alján, mint egy sírboltot őrző őr, Martha állt. Három éve együtt élő dadusunk nem a szokásos egyenruháját viselte. Sötét gyapjú télikabátot viselt, táskáját szorosan a hóna alá rejtette, és egyetlen, kemény héjú utazóbőrönd hevert a lábánál. Karjait keresztbe fonta a mellkasa előtt, és teljes, jeges megvetéssel figyelte Sebastiant.

Sebastian felnevetett, egy hanggal, amivel el akarta űzni a szobában uralkodó kínos energiát, és megigazította vászongallérját. Felvillantotta azt a begyakorolt, megnyerő mosolyt, amivel egy évtizeden át milliókat varázsolt ki a kockázati tőkésekből.

„Martha! Jó látni téged. Gyere és vidd el ezeket a virágokat, jó? Ebben a hőségben pusztulnak.” Úgy mozgott, mintha át akarná adni őket a lánynak, teljesen figyelmen kívül hagyva a ruháját és a bőröndjét. „A londoni repülőút brutális volt. Rémálom. A telefonom akkumulátora lemerült a Heathrow-n a kifutópályán, és elvesztettem a töltőmet – teljes kommunikációs kimaradás volt az elmúlt napokban. Tudod, hogy mennek ezek az intenzív külföldi vállalkozói körök. Tiszta káosz. Mindenesetre, visszajöttem. Hol van a gyönyörű feleségem és a fiam? Julianna szoptat az emeleten? Hoztam a kis fickónak egy gyönyörű kasmír takarót Firenzéből.”

Martha egy izmát sem mozdította. Nem nyúlt a rózsák felé. A drága, virágzó, színlelt vonzalom szimbólumaira nézett, majd felnézett Sebastian napbarnított, mosolygós arcára, olyan hátborzongatóan undorral teli tekintettel, hogy a mosoly kezdett meginogni, nyersen lehervadt az arcáról.

– Mr. Carter – mondta Martha. A hangja nem remegett. Ólomsúlyokként hullott a csiszolt márványpadlóra, visszhangozva a hatalmas ürességben. – Négy nappal ezelőtt fogta a babát és elment.

Sebastian pislogott, a nevetése szárazon elakadt a torkában. Őszinte zavarodottság villant át az arcán, amit gyorsan ingerültség követett. „Mi? Hogy érted, hogy „balra”? Hová ment? Elment az anyjához Aspenbe? Anélkül, hogy szólt volna nekem? A bölcsődei autóval ment?”

– Nem az anyjához ment, uram – felelte Martha, és hátralépett a nyitott bejárati ajtó felé, elvágva ezzel a férfi útját a nőn keresztüli megbékéléshez. – Mindent elvitt, ami számított. A felesége elment, Mr. Carter. Végleg. És pontosan egyetlen dolgot hagyott önnek a hivatalos ebédlőasztalon.

Martha felvette a bőröndjét, rá sem pillantott, elment mellette, majd megállt a küszöbön. Az őszi fény keretezte sziluettjét a sötét belső tér előtt. – Ó, és Mr. Carter… ne is vegye le a cipőjét. Nincs többé otthona.

2. fejezet: A fekete boríték

A nehéz ajtó becsukódott, Sebastiant a csendbe zárva. Egy pillanatra bénultan állt az előszobában, a két tucat rózsa kissé megcsúszott ellazult szorításában. Martha távozásának abszurd színháza – a bőrönd, a drámai kijelentés – csak mutatvány lehetett. Egy érzelmes előadás, amit Julianna rendezett, hogy megbüntesse őt elérhetetlenségéért. Igen, ez volt az. Drámai volt. Végül is szülés után volt; a hormonok jól ismert erők ezekben a helyzetekben.

Ledobta a luxus bevásárlószatyrokat, és felrohant a lépcsőn, hármasával szedve fel őket, olasz bőrcsizmája pedig a csupasz fának dübörgött – a fának, amelyet régen egyedi perzsa futószőnyeg borított, döbbent rá hirtelen.

„Julianna!” – kiáltotta, és kitárta a fő lakosztály dupla ajtaját. „Ez nevetséges! Itthon vagyok!”

Az „otthon” szó elhalt az ajkán. A tágas hálószoba, amely alig két héttel ezelőtt még a gondosan összeállított luxus bizonyítéka volt, vizuálisan teljesen kizsigerelve állt. A helyiség teljesen üres volt. Egyedi készítésű ékszerszekrényei nyitva és tátongva álltak, bársonnyal bélelt fiókjaik a semmibe préselődtek. A fésülködőasztalát, amely általában tele volt drága szérumokkal és parfümökkel, kiürítették, egészen a fényes fáig letörölték. Még a hatalmas, egyedi készítésű olasz matracot is lecsupaszították a csupasz keretéig, csontvázszerű emlékeztetőként az elhagyott intimitásra.

Pánikba esve, hideg verejték öntötte el napbarnított homlokát, végigrohant a folyosón a gyerekszoba felé. Ez volt az a szoba, amiben megígérte, hogy segít neki kifesteni, mielőtt „ki kell repülnie arra a sürgős finanszírozási körre”.