1. RÉSZ

– Jövő héten költözöm hozzátok. Roberto már igent mondott.

Doña Elvira a kórházi ágyon ülve jelentette be, olyan nyugalommal, amitől a csontjaimig megdermedtem. Még csak kérésnek sem hangzott. Úgy hangzott, mintha a házamat, az időmet és a kezeimet megoszthatnák a fiával anélkül, hogy megkérdeznék tőlem.

Miután meglátogattam, a tiszta pizsamáját hajtogattam, ahogy szinte minden nap tettem, mióta protézist műtöttek a térdében.

„Velünk?” – kérdeztem.

– Igen. Csak pár hétre. Roberto szerint nem jó ötlet egyedül lennem. Segíthetsz a mosdóban és az étkezésben. Különben is, nagyon szervezett vagy.

Mosolygott.

Én nem.

Harmincnégy éve volt Roberto felesége, és tökéletesen tudta, mit jelent ez a kifejezés: „Segíthetsz nekem.”

Ez azt jelentette, hogy elkészítem a reggelit munka előtt, elrendezem a gyógyszereket, takarítok, mosok, időpontokat egyeztetek, elkísérem az anyját a rehabilitációra, és gondoskodom róla, hogy ne essen el.

Roberto éjszaka megjelent, és megkérdezte:

– Hogy van anyukám?

És mindenki azt mondaná, hogy csodálatos fiú volt.

Ugyanazon az estén, guadalajarai házunkban megvártam, amíg befejezi a vacsorát.

– Anyád azt mondta, hogy ide fog költözni.

Roberto le sem vette a szemét a játékról.

– Igen, körülbelül két hete.

– És mikor tervezted megkérdezni?

Összeráncolta a homlokát.

– Claudia, ne kezdd. Ő az anyukám. Nem is arra kérlek, hogy zsákokat cipelj.

Aztán arra a kis szobára mutatott, amit varrásra, vasalásra és a könyveim tárolására használtam.

– Szavazz rá holnap. Oda fogjuk tenni az ágyadat.

Lassan lélegzettem.

– És ki fog neki segíteni fürdeni?

– Nos, több időt töltesz otthon.

Ez nem volt igaz. Tizenöt éve dolgoztam egy polgári szolgáltatásokkal foglalkozó irodában. De Roberto számára az én munkám mindig is kevésbé volt fontos, mint az övé.

– Ugyanúgy dolgozom, mint te.

– Igen, de tudod, hogyan kell ezeket a dolgokat csinálni. Ne túlozz.

Nem válaszoltam.

Évtizedekig ugyanúgy volt.

Amikor az apja meghalt, én szerveztem meg a temetést, a misét, a papírmunkát és az ebédet a családnak. Roberto megkapta az öleléseket.

Amikor Doña Elvira tüdőgyulladást kapott, minden délután kórházba mentem. Roberto egy vasárnap megjelent egy zacskó mandarinnal.

Amikor számlák fizetéséről, orvosi időpontfoglalásról vagy anyja házában egy szivárgás megjavításáról volt szó, ezt mondta:

– Klaudia, ebben te jobb vagy.

És megcsináltam.

Azon az estén bementem a kis szobába. Megnéztem a varrógépemet, a regényeimet, egy dobozt a gyerekeim fényképeivel és az íróasztalt, ahol egy takarékbetétkönyvet tartottam, amiről Roberto nem tudott.

Most először nem éreztem haragot.

Éreztem a tisztánlátást.

Kinyitottam a telefonomat, és a munkahelyem közelében lévő kis lakásokat kerestem.

Találtam egyet tizenöt percnyire teherautóval. Régi, egyszerű, berendezett, és belefért a költségvetésembe.

Küldtem egy üzenetet.

Másnap reggel választ kaptam: két nap múlva aláírhatom a szerződést.

Aztán elkezdtem pakolni.

Nem egyszerre.

Ma egy blúz.

Holnap két könyv.

A szezonális cipőim szombaton.

Roberto látta, hogy a szoba üres, és elégedetten elmosolyodott.

– Jó, hogy megértetted.

Én is elmosolyodtam.

Azt hitte, előkészíti a szobát az anyjának.

Nem tudtam, hogy lassan kitörlöm a jelenlétemet abból a házból.

És biztosan nem tudta, mit fogok mondani a kórházi elbocsátó megbeszélésen.

Egy hét volt még hátra Doña Elvira indulásáig.

Roberto továbbra is meg volt győződve arról, hogy mindent megoldott.

Az anyjának lenne háza.

Ő továbbra is „a jó fiú” lenne.

És ingyen elvégezném azt a munkát, amiről senki sem kérdezte meg, hogy akarok-e.

Még mindig nem értette, hogy amikor kinyitja azt a teljesen üres szobát, nem találja majd az anyjára váró ágyat.

Meg fogja találni az első jelét annak, hogy harmincnégy évig tartó házassága felesége úgy döntött, eltűnik abból az életből, amelyet ő természetesnek vett.

El sem tudtam képzelni, mi fog történni…

 2. RÉSZ

Az Elvira asszony elbocsátását előkészítő megbeszélésre csütörtök délután került sor.

Négyen ültünk egy asztal körül: az anyósom, Roberto, egy szociális munkás, és a rehabilitációs orvos.

„Nagyon jól halad a felépülése” – magyarázta az orvos. „Bottal tud járni, felöltözni és használni a WC-t. Segítségre lesz szüksége a fürdéshez, a bevásárláshoz és néhány vizsgálaton való részvételhez.”

Roberto büszkén elhelyezkedett.

–Semmi gond. Velünk jön. Már előkészítettünk neki egy szobát, és a feleségem majd vigyáz rá.

Ekkor szakítottam félbe.

-Nem.

Mindenki megfordult.

Roberto összeszorította az állkapcsát.

– Hogy érted azt, hogy nem?

Ránéztem a szociális munkásra.

–Nem egyeztem bele, hogy a fő gondozó legyek. Azt sem egyeztem bele, hogy Doña Elvira a házunkban lakjon. Roberto mindent megkérdezés nélkül döntött.

Az anyósom elsápadt.

– Klaudia… Azt hittem, egyetértünk.

–Pontosan ez a probléma. Senki sem kérdezett meg.

Roberto lehalkította a hangját.

– Ne csinálj jelenetet!

Most néztem meg először.

– Szégyenletesebb felajánlani a feleséged munkáját, hogy felelősségteljes fiúnak tűnj.

A szociális munkás közbelépett, mielőtt felrobbant volna.

Elmagyarázta, hogy a családi támogatást óránkénti gondozóval, ételkiszállítással, otthoni rehabilitációval és egyszerű fürdőszoba-átalakításokkal kombinálhatják.

Roberto úgy nézte a brosúrákat, mintha egy másik nyelven íródtak volna.

Harmincnégy éven át minden hívás, űrlap és találkozó az én kezemben kötött ki.

Ezúttal felé toltam a brosúrákat.

– Add oda őket a fiadnak. Ő majd gondoskodik róluk.

Felkeltem.

Roberto mögöttem jött ki.

– Klaudia! Mi a csuda bajod van?