– Nem. De megerősíthetem, hogy kifejezetten arra kérték, hogy ne használjon fel máshoz tartozó magánjellegű anyagokat. Ha akár csak egy is ezek közül a receptek közül megjelenik holnap egy kereskedelmi bemutatón, egészen más témát fogunk megbeszélni.

Amióta ismerte, Beatriz most először engedelmeskedett vitatkozás nélkül.

Elővette a telefonját és letörölte a képeket.

Fernando elbúcsúzás nélkül távozott.

Egy másik vendég, Dr. Elena Navarro, aki tanúja volt a kanállal történő ütésnek, odalépett Marianához.

– Hívj fel holnap – mondta, és átnyújtott neki egy névjegykártyát. – Leírom pontosan, mit láttam ma este.

Mariana elvette a kártyát.

-Köszönöm.

– Nem csak ma estére – folytatta az orvos. – Már láttam Beatrizt beszélgetni veled. Ma volt az első alkalom, hogy úgy döntöttem, nem teszek úgy, mintha nem látnám.

Ez a kifejezés furcsán festett a lányom arcán.

Nem sírt.

De abbahagyta az ijedt arckifejezését.

Aztán elővette a telefonját.

– Most rajtam a sor.

Mauricio felnézett.

– Mariana, ne csináld ezt itt!

– Itt van.

Megnyitott egy táblázatot.

– Harmincnégy hónap.

Mauricio lehunyta a szemét.

Olvasni kezdett.

– Villany, víz, bevásárlás, karbantartás, magánhasználati díjak, javítások és havi harmincezer peso, amiről azt mondtad, hogy „rendkívüli háztartási kiadásokra” szolgál.

Beatriz összevonta a szemöldökét.

– Milyen rendkívüli kiadások?

Marianna a férjére nézett.

– Mondd meg neki te.

Mauricio nem szólt semmit.

„Majdnem három éven át” – folytatta – „több mint 900 000 pesót fizettem, azt gondolva, hogy ezzel fedezzük a családi kiadásokat. Mindeközben te azt mondtad anyádnak, hogy a tervezési munkám csak hobbi.”

Beatriz felé fordult.

—Mauricio.

-Anya…

– Mire kellett neked az a pénz?

Mindkét kezével végigsimított az arcán.

A válasz túl sokáig tartott.

Mariannát már ismerte.

„Van egy második jelzálog a házon” – mondta.

Beatriz elvesztette a színét.

– Ezt a házat kifizették.

– Az voltam – felelte Mariana – Mielőtt Mauricio pénzt kért a cége adósságainak fedezésére.

– Azt mondtad, minden rendben van.

– Megpróbáltam megjavítani.

– És Mariana pénzét használtad?

Mauricio finoman megkocogtatta a tenyerével az asztalt.

– Mindannyian itt laktunk!

A lányom szárazon felnevetett.

– Végre megvan.

Felém fordult.

„Apa, évekig azt hittem, túlzok. Aztán elkezdtem megmenteni a bankszámlakivonatokat. Emiliano elkezdte jegyzetelni a jegyzeteit. Ellenőriztem az átutalásokat, a nyugtákat, a dátumokat. Biztos akartam lenni a dolgokban, mielőtt döntést hozok.”

Akkor értettem meg, mire gondolt órákkal korábban, amikor megtaláltuk az ügyvéd levelét.

Befejeztük a vacsorát. Aztán majd elintézzük a többit.

Mariana hónapok óta nem bírta elviselni azt a házat.

Hónapok óta készültem az indulásra.

– Mauricio – mondta –, holnap beszélek egy ügyvéddel. Emiliano és én ma este nem maradunk itt.

– Marianna, beszélhetünk róla.

– Évek óta beszélgetünk. Én csak beszélgettem, te pedig elmagyaráztad nekem, miért kell ezt eltűrnöm.

Beatriz egy lépést tett felé.

– Nem veheted el az unokámat a felnőttek közötti probléma miatt.

Mariana Emiliano előtt állt.

– Soha többé ne használd a fiamat alkualapként. Sem az iskolájával, sem a pénzével, sem a tehetségeddel.

– Annyit tettem már érte.

– És ma este megpróbáltad őt felhasználni, hogy elhallgattasd.

Ramirez rendőrtiszt felemelte a kezét.

– Villaseñor asszony, a legjobb, ha nem gyakorolunk nyomást a kiskorúra, amíg folytatjuk a történtek dokumentálását.

Beatriz hátrébb lépett.

Ránéztem az asztalra, és arra gondoltam, hogyan is kezdődött az egész.

Hat szék.

Ezt értette Beatriz az emberekkel kapcsolatban.

Mindegyiknek volt helye, amíg elfogadta a választott helyet.

Mauriciónak engedelmes fiúnak kellett volna lennie.

Mariana, a hálás feleség, aki dolgozott, fizetett, és nem kérdezősködött.

Emiliano, az unoka, aki pénzt kapott, és ezért hűséggel tartozott.

Főznöm kellett.

Aztán eltűnik.

Az ilyen rendszerek problémája, hogy csak addig működnek, amíg mindenki elfogadja a helyét.

Azon az estén senki sem akart ott ülni, ahol Beatriz döntött.

Arturo ismét a jegyzeteibe pillantott.

– Don Ernesto, van még valami.

Tudtam, mire gondol.

Egyenesen Beatrizre néztem.

– Múlt héten meglátogattad a környékemet.

Nem válaszolt.

– Azt mondtad a szomszédaimnak, hogy kezdem elveszíteni az emlékezetemet. Hogy vezetés közben összezavarodom. Hogy a családom fél, hogy történhet velem valami.

Mauricio az anyjára nézett.

– Te is ezt csináltad?

–Meg kellett hagynia Ernestót, hogy abbahagyja a beavatkozást.

„Soha nem avatkoztam bele az életedbe” – mondtam neki. „A lányomat akartam meglátogatni.”

–Valahányszor Mariana beszélt veled, másképp reagált.

– Hogyan másképp?

Beatriz végül felrobbant.

– Nehezebb!

Senki sem szólt semmit.

Épp most magyarázott el mindent egyedül.

Mariana úgy nézett rá, mintha végre megkapta volna a választ egy kérdésre, amit már évek óta dédelgetett.

– Ez zavart téged – mondta. – Hogy miután láttam apámat, eszembe jutott, milyen érzés, amikor tisztelettel bánnak velem.

Beatriz kinyitotta a száját.

Nem talált semmi mondanivalót.

Nekem sem kellett többet hallanom.

– Csak egy dolgot szeretnék – mondtam.

Arturo rám nézett.

– Nem kérek bocsánatkérést.

Odaléptem az asztalhoz.

– Azt akarom, hogy a rendőr, a fia, Mariana és mindenki más előtt, aki még itt van, mondd meg, hogy nem én loptam el a karkötődet.

Beatriz merev maradt.

– Ez abszurd.

– Akkor könnyű lesz.

Több másodperc telt el.

Végül azt mondta: