Ezután Beatriz hívta a rendőrséget.

Egyszerűen odahúztam egy széket a falhoz, és leültem.

– Senki ne nyúljon ahhoz a táskához.

Emiliano a konyhaajtóban állt, teljes csendben.

Huszonöt perccel később két ügynök érkezett.

Ramirez rendőr először Beatriz beszámolóját hallgatta meg az eseményekről. Lenyűgöző nyugalommal beszélt: azt állította, hogy a karkötőt viselte, amikor vacsora kezdődött, hogy eltűnt, miután többször is beléptem az ebédlőbe, és hogy Mauricio a „táskámban” találta.

Ramirez jegyzetelt.

Aztán megkérdezte tőlem:

– Felismered, hogy a táskád a tiéd?

– Nem. Az enyémen kék cérna van a nyélen.

Az ügynök körülnézett.

– Vannak kamerák a házban?

Beatriz aznap este először hosszan válaszolt.

– Igen. A folyosókon.

Mariana engedélyt kért, hogy megkereshesse az igazi pénztárcámat.

Eközben Emiliano odalépett a rendőrhöz.

– Van egy videóm is.

A telefonja a mosókonyha előtti folyosót mutatta.

Délután 4:47-kor megjelent Beatriz, kezében az igazi táskámmal. A kék varrás tökéletesen látszott.

Beléptem a szobába.

Kimentem nélküle.

Aztán Emiliano hét hónapnyi jegyzetet mutatott be.

Beatriz végre elvesztette az önuralmát.

–Gondold meg alaposan, mit csinálsz, Emiliano. Fizetem a tandíjad egy részét.

Az unokám így válaszolt:

– Nem vádolok senkit, Nagymama. Csak azt mutatom, amit láttam.

Ebben a pillanatban Marianna visszatért.

Nálam volt a táskám.

A mosókonyhában találta meg, amint néhány takaró mögött rejtőzik.

A rendőr mindkét táskát az asztalra tette.

Egy régi, kopott, Guadalupe által készített kék varrással.

Megint egy új, gyakorlatilag ugyanolyan.

Ramirez Mauricióra nézett.

„A kamera szerint valaki körülbelül fél ötkor tette fel a kocsira azt az új táskát. Hol voltál?”

– Az irodámban.

Elővette a telefonját, és megpróbálta megmutatni az e-mailjeit.

De véletlenül beszélgetést kezdeményezett az anyjával.

A rendőrnek sikerült elolvasnia az első néhány sort.

Mauricio elsápadt.

– Villaseñor úr, ezek az üzenetek kapcsolódnak a történtekhez?

Beatriz közbeszólt:

– Nincs kötelességed semmit sem tanítani neki.

Mauricio ránézett.

Aztán Marianára nézett.

Végre megértette, hogy az anyja már nem tudja megmenteni.

És hangosan felolvasta:

„Cseréld ki a zacskót vacsora előtt. Használd azt, amelyiket én vettem.”

„Elrejtem az eredetit.”

„Főzni fog, és észre sem fogja venni.”

Az ebédlő teljes csendbe burkolózott.

Mauricio az asztalon hagyta a telefonját.

– Beleegyeztem, hogy megijesszem – mondta. – De megmondtam, hogy ne hívd a rendőrséget.

Beatriz összeszorította az ajkait.

–El kellett vinnünk őt Marianától.

Aztán Mauricio olyat mondott, amire senki sem számított:

– Különben is, az a karkötő nem is gyémántból van.

Beatriz mozdulatlan maradt.

– Mauricio…

„Az igazit több mint egy éve adtuk el, mert szükségünk volt a pénzre. Veszteségként jelentettük a biztosítótársaságnak. Ez négyezer pesóba került. Hamisítvány.”

Az asztal másik végén ülő potenciális befektető lassan letette a poharát.

A rendőr becsukta a jegyzetfüzetét.

És Beatriz túl későn jött rá, hogy a csapda, amit az elpusztításomra állított, csak egy sokkal veszélyesebb ajtót nyitott meg előtte.

De az még váratott magára, hogy miért tette mindezt.

És amikor Mariana megmutatta a saját dokumentumait, akkor omlott össze végleg a Villaseñor család.

3. RÉSZ

A férfi, akire Beatriz egész este próbált rávenni, Fernando Rivas volt. Üzletember volt, és egy kis, időseknek szánt lakóépület-fejlesztésben fontolgatott részvételt Querétaróban.

Most már nem nézett Beatrizre.

Az asztalt nézte.

A két táska.

A hamis karkötő.

Mauricio üzenetei.

És akkor rám nézett.

Ekkor érkezett meg Arturo Medina, egy régi barátom, aki több mint harminc évig dolgozott vállalati jogászként. Üzenetet küldtem neki, amikor Beatriz kihívta a rendőrséget.

Belépett, üdvözölte Ramirez rendőrt, és félbeszakítás nélkül végighallgatta az összefoglalót.

Amikor befejezte, megkérdezte:

– Mrs. Villaseñor elmondta a rendőröknek, hogy Mr. Ernesto ellopott egy igazi karkötőt?

– Igen – felelte Ramírez.

Mauricio belesüppedt egy székbe.

Beatriz megpróbálta visszanyerni az irányítást.

„Ezt az egészet felnagyítják. Soha nem akartam, hogy Ernestót letartóztassák. Csak azt akartam, hogy megértse, hogy abba kell hagynia a beavatkozást.”

Arturo néhány másodpercig figyelte.

–Venni egy ugyanolyan táskát, elrejteni az eredetit, beletenni egy ékszert, majd felhívni a rendőrséget – az nem úgy hangzik, mint egy beszélgetés a családi határokról.

Beatriz nem válaszolt.

Fernando Rivas felállt.

– Mauricio, minden befektetési megbeszélést felfüggesztettünk.

– Fernando, ennek semmi köze a projekthez.

– Neki van minden kapcsolata a világon.

Feltették a zsákot.

Azt hittem, hogy csak úgy elmegy, de még közelebb jött hozzám.

– Don Ernesto, sajnálom, hogy meghívtak egy vacsorára, ahol így bántak veled.

Megráztam a kezét.

Aztán eszembe jutott valami.

– Rivas úr, van még valami, amit tudnia kell.

Elővettem Guadalupe jegyzetfüzetét a táskámból.

– A receptek, amiket „ennek a családnak a kulináris hagyományaként” kínáltak, a feleségemtől származnak. Több mint harminc éven át fejlesztette őket. Ma délután Beatriz engedély nélkül lefényképezett néhány oldalt.

Fernando lassan felé fordult.

-Igaz?

– Csak ötleteket kerestem.

– Azt mondta nekem, hogy ezek a projekt gasztronómiai koncepciójának részét képezik.

– Nem pont ezt mondtam.

– Azt mondta, hogy ezek családi receptek, amikkel te is hozzájárulhatsz.

Beatriz hallgatott.

Arturo kinyújtotta a kezét.

– Villaseñor asszony, törölje most a fényképeket.

– Nem parancsolhatod meg, hogy nézzem meg a telefonomat.