A második csörgésre felvette, a hangja rekedtes volt az álmosságtól. Elmondtam neki a taktikai elemzést. Nancy. Gil. Krista. Pete. Az éjszakai dobozok. A 10 órás határidő.

Victor nem zihált, és nem üres közhelyeket motyogott. Egy pillanatra csendben volt, egy pereskedő hideg hatékonyságával dolgozta fel az adatokat. „Reggel fél 10-re a nappalidban ülök” – morogta, hangja vibrált a telefonban. „A bageleket hozzam, vagy a nehéztüzérséget?”

– Csak jöjj, Victor! – suttogtam, miközben egyetlen, hálaérzettől forró könnycsepp gördült végig az arcomon.

23:15-kor újra rezegni kezdett a telefonom. Rebecca volt az. Úton vagyok. Készítsd elő a pulton a tulajdoni lapodat és a fényképes igazolványodat.

De még nem végeztem. Megnyitottam egy böngészőt, és rákerestem a 24 órás, sürgősségi lakatosokra. 23:45-kor egy Shari nevű, testes nő érkezett egy hangosan zümmögő furgonnal a kocsifelhajtómra. Míg Clara a mellkasomnak dőlve aludt a kendőjében, mit sem törődve a körülötte tomboló viharral, én pedig a konyhaszigeten ültem egy bögre kamillateával, Shari úgy járkált a házamban, mint egy kísértet.

Minden egyes hengert átfúrt, szerszámai magas hangú zúgása visszhangzott az üres szobákban. A bejárati ajtó, a hátsó terasz és az oldalsó garázsbejárat zárait kiváló minőségű, kereskedelmi forgalomban kapható acélmechanizmusokra cserélte.

Negyvenöt perc alatt végzett. Két nehéz, csorba, új rézkulcskészletet csapott a márványpultra. Nehéz, kielégítő véglegességgel csilingeltek. „Senki sem jut be, hacsak belülről nem fordítod el a gombot, drágám” – mondta Shari, és kérges kezével megveregette a vállamat, mielőtt eltűnt az éjszakában.

Felvettem az új kulcsokat. A hideg fém belemart a tenyerem puha bőrébe. Mélységesen bizarr érzés volt rájönni, mennyi pszichológiai megváltás kovácsolható néhány grammnyi recézett sárgarézbe, különösen akkor, ha egész életedben más érzelmi ingatlanában éltél.

Nem aludtam. Nem tudtam. Fel-alá járkáltam a keményfa padlón, gyakoroltam a légzőgyakorlataimat, megerősítettem az elmém peremét, és próbáltam a szöveget, amiről tudtam, hogy elő kell adnom.

Másnap reggel 9:40-re felállították a védelmi vonalat. Rebecca Haines kecsesen ült egy összecsukható széken a nappalimban, bőr aktatáskája felpattant az ölében, testtartása ragadozó nyugalmat sugárzott. Az elmúlt húsz percet azzal töltötte, hogy végigvezetett a vasmarokkal teli coloradói törvényeken, amelyek a jogellenes belépésre, a birtokháborításra és a hívatlan vendégek gyors, törvényes kilakoltatására vonatkoznak.

Reggel 9:50-re Victor Ames az egyetlen karosszékemben ült, közvetlenül az ablak mellett. Egy kerámiabögrében feketekávét tartott a kezében, tekintetét az utcára szegezte egy mesterlövész félelmetes, mozdulatlan türelmével, aki már sokkal rosszabb célpontokat is kivárt.

A szoba közepén álltam. Zuhanyoztam. Tiszta, strukturált ruhát viseltem – vastag fekete pulóvert és sötét farmert –, először a kórház óta. Clara szorosan a mellkasomhoz volt szíjazva, gyengéd, ritmikus légzése a földhöz szorított. A kezem a hátára simult, fizikai pajzsként működött.

Pontosan 9:57-kor a reggeli nap megcsillant egy hatalmas, vakító szélvédőn, amely a Clover Ridge Drive-ra kanyarodott.

A tiszta függönyön keresztül néztem, ahogy egy ütött-kopott kisteherautó rándulva fékez a járdaszegélynek. De nem csak egy teherautó volt. Hátuljára egy hatalmas, hat méteres, zárt U-Haul utánfutó akasztott. A teherautó mögött Krista kifakult kék kisbusza állt meg. Három apró, zavart arc nyomódott a hátsó ablakhoz, és a házamat bámulták.

A jogosultság puszta, monumentális mértéke elállta a lélegzetemet. Nem csak a bőröndjeiket pakolták be a látogatásra. Elhozták az ágyaikat, a kanapéikat, az étkezőasztalukat, az egész életüket, abban a reményben, hogy majd buldózerrel betörnek a szentélyembe, és a sajátjuknak követelik.

– Na, kezdjük – mormolta Victor, miközben lassan, megfontoltan kortyolt a kávéjából.

Gil szállt ki először a teherautóból. Aztán Nancy lépett ki az utasülésről. Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom. Koronázásra volt öltözve.

A járdán állt, és nem úgy tekintett a házamra, mint egy lányát látogató anya, hanem mint egy hódító, aki felméri az újonnan megszerzett területet. És egyenesen a bejárati ajtóm felé tartott, kezében már csilingelt egy nehéz, régi kulcscsomó.

4. fejezet: A betörés és az árulás

Nancy felmasírozott a betonjárdán, Gil pedig úgy húzódott mögötte, mint egy megterhelt teherhordó öszvér. Nem állt meg, hogy megcsodálja a kertet. Nem habozott a lépcsőnél sem. Visszafojtottam a lélegzetemet, amikor hallottam, hogy a bejárati ajtóm nehéz, rézkilincse kattanva lefelé kattan, majd a régi pótkulcs fémes csúszkáló hangja következett, amit valahogy rákényszerített Kristára, hogy odaadja neki.

Klan

A kulcs nem fordult el. Az új zár szilárdan tartott.

Odakint szünet támadt. A kilincs ismét zörgött, ezúttal az ingerültség éles hullámával. Nancy azt hitte, az ajtók egyszerűen csak engedelmeskednek a jelenlétének. Amikor ez nem engedett, hevesen megrázta, a fém pedig remegett a keretében. Végül kopogáshoz folyamodott. Két éles, szaggatott kopogás. Már így is kellemetlen volt. Már most bosszantotta, hogy a nagyszabású bevonulását egy mechanikai hiba késleltette.

Előreléptem, csizmám puhán súrolta a kemény fát, kezem a retesz fölött lebegett. Készen álltam, hogy lemondjak életemről. De ahogy a zár felé nyúltam, egy papírdarab csúszott be az ajtó repedése alá, halk suttogással súrolva a cipőm orrát .

Lenéztem. Egy vonalas jegyzetfüzet-lap volt, félbehajtva. Remegő kézzel felvettem és kihajtogattam. Egy kézzel írott üzenet volt Krista kétségbeesett, ismétlődő írásával.

Jocelyn, ne engedd be. Kérlek. Azt mondta Pete-nek, hogy ha ma nem költözünk be hozzád, akkor átveszi a gyerekeim felügyeleti jogát, mert anyagilag „alkalmatlanok” vagyunk. A csődömet használja fel arra, hogy áttörje a határaidat. Nagyon sajnálom. Nem tudtam, hogyan állítsam meg.