Finnley ujjai összezárultak a billentyű körül.
„Akkor hol?”
A kertész nyelt egyet.
„És ha tudni akarod, miért, akkor ne menj vissza ahhoz a nőhöz egyelőre.”
Finnley lenézett a borítékra.
Amióta kiszabadult a börtönből, most először váltotta fel valami más a bánatát.
Egy kérdés.
Nem arról van szó, hogy Camden Dennis meghalt-e.
De miért hazudott Reagan arról, hogy hol van?
Finnley remegő kézzel bontotta fel a borítékot.
Az első sort apja összetéveszthetetlen kézírásával írta.
„Fiam, ha ezt olvasod, Reagan már elkezdett hazudni neked.”
Finnley kétszer is elolvasta a mondatot.
Aztán harmadszor is.
A temető egyre csendesebbnek tűnt körülötte.
A kertészre nézett.
– Tudta, hogy ez fog történni?
Az öregember nem válaszolt.
Ehelyett a kulcsra szegezte a tekintetét.
108-AS TÁROLÓEGYSÉG.
Finnley újra megnézte.
Hirtelen a kulcs fontosabb lett, mint a ház, Reagan fenyegetései és Carter önelégült arckifejezése.
Amit Camden rá akart ébreszteni a fiára, azt olyan helyre tette, ahol Reagan nem tudta átalakítani, kitörölni, vagy egyszerűen kizárni Finnleyt.
Finnley összehajtotta a levelet, és a kabátja belsejébe csúsztatta.
Aztán a temető kapuja felé nézett.
Három évvel ezelőtt elítélték, mert az emberek elfogadtak egy róla szóló történetet anélkül, hogy elég alaposan megvizsgálták volna a bizonyítékokat.
Most az apja hagyott neki egy kulcsot és egy figyelmeztetést.
Ez nem lehetett véletlen.
Finnley nem tudta, mi vár rá a 108-as egységben.
Nem értette, miért intézkedett úgy az apja, hogy a kertész felismerje.
És azt biztosan nem értette, miért mondta neki Reagan, hogy Camdent a Pinecrest temetőben temették el, amikor nem ott volt.
De évek óta először Finnley-nek volt valamije, ami a börtönben nem volt meg.
Egy irány.
A borítékot a mellkasához szorítva, a régi kulcsot a markában tartva hagyta el a temetőt.
Nem tért vissza a Silver Lake-i házba.
Nem szállt szembe Reagannel.
Nem mondta el Carternek, mit talált.
Egyenesen a 108-as raktáregységbe ment.
A létesítmény a város szélén állt, egy sor ipari épület mögött. Nem voltak itt családi fényképek, nem voltak fényes bútorok, és nem végeztek drága felújításokat sem, hogy elrejtsék azt, ami egykor Camdenhez tartozott.
Finnley megtalálta a megfelelő sort, és lassan sétált, amíg meg nem látta a számot.
108.
Néhány másodpercig egyszerűen csak állt ott.
A fémajtó átlagosnak tűnt.
Ez majdnem csak rontott a helyzeten.
Apja utolsó üzenete vezette ide, de Finnley-nek még mindig fogalma sem volt, mire fog rájönni.
Bedugta a kulcsot.
Megfordult.
A zár halk fémes kattanással kioldott.
Finnley felhúzta az ajtót.
Bent több kartondoboz, egy régi irattartó szekrény, egy fa szék és egy porral borított kis íróasztal volt.
Semmi sem tűnt értékesnek.
Aztán Finnley észrevette a bejárathoz legközelebbi dobozt.
A neve rá volt írva.
Nem „Finnley Dennis”, ahogy egy hivatalos dokumentumon szerepelhetne.
Pontosan ezt a nevet használta az apja, amikor Finnley gyerek volt.
Finnley letérdelt.
A kezei most már biztosabbak voltak.
Kinyitotta a dobozt.
Az első dolog, amit talált, egy halom céges irat volt.
Aztán bankszámlakivonatok.
Aztán a börtönbe juttatását okozó lopással kapcsolatos dokumentumok másolatai.
Finnley-nek elállt a lélegzete.
Előhúzta az első mappát.
Ismerősek voltak a dátumok.
A tranzakciók ismerősek voltak.
De az aláírások nem voltak azok.
Valaki az ő személyazonosságát felhasználva pénzt utalt át Camden cégétől.
Valaki úgy tüntette fel a lopást, mintha Finnley követte volna el.
Finnley lapozott oldalról oldalra.
Az apja még jóval a tárgyalás befejezése után is nyomozott az ügyben.
A margókon kézzel írott jegyzetek voltak.
Kérdések.
Nevek.
Dátumok.
És számos tranzakció mellett Camden is hasonló kis összeget ért el.
Finnley felismerte.
Az apja ezt a jelet használta, amikor valami értelmetlen dolgot akart jelezni.
Finnley elérte a mappa alját.
Egy fénykép esett a betonpadlóra.
Felvette.
Cartert ábrázolta, amint a cég könyvelőirodája előtt áll.
Az időbélyeg arról az éjszakáról származott, amikor az egyik vitatott átutalás megtörtént.
Finnley a fényképre meredt.
Carter mindenkinek azt mondta, hogy aznap este a közelében sem volt az irodának.
De a fénykép oda helyezte őt.
Finnley megfordította.
A hátuljára egy mondat állt Camden kézírásával.
„Kérdezd meg, kinek volt hozzáférése a második kulcshoz.”
Finnley a tárolóegység ajtaja felé nézett.
Apja szavai a levélből eszébe jutottak.
Reagan már elkezdett hazudni neked.
Minél mélyebben átnézte Finnley a dobozokat, annál világosabbá vált számára egy dolog.
Camden nem csupán egy érzelmes emlékgyűjteményt hagyott rá.
Rekordot épített.
Egy feljegyzés arról, mi történt, mielőtt Finnley börtönbe került.
Nyilvántartás arról, hogy kinek volt hozzáférése a cég pénzéhez.
Egy feljegyzés arról, hogy kinek volt oka bűnösnek feltüntetni Finnleyt.
És nyilvánvalóan egy feljegyzés arról, hogy mi történt Finnley elítélése után.
Az utolsó doboz aljánál Finnley egy újabb borítékot talált.
Ez nem neki szólt.
Egy ügyvédnek címezték.
Finnley óvatosan nyitotta ki.
Benne egy jogi nyilatkozat másolata volt, amelyet Camden készített, de nyilvánvalóan soha nem adott át.
Leírta az aggályait a lopással, a szokatlan tranzakciókkal és azzal a lehetőséggel kapcsolatban, hogy a családon belül valaki manipulálta a bizonyítékokat.
De egyetlen bekezdés hallatán Finnley gyomra összeszorult.
Camden azt írta, hogy már nem bízik abban a személyben, aki a háztartási ügyeit intézi.
Nem nevezte meg közvetlenül Reagant.
