– Egyszerű, igazából, John – feleltem, és egy halvány, mélyen titokzatos mosoly játszott a szám sarkában, miközben visszanéztem rá. – Nem alkudozni kell velük. Csak meg kell mutatni a kártevőknek, hogy pontosan mi történik, amikor átlépik a kerítést. Végül megtanulják, hogy sötétben maradjanak, ahová valók.
Henderson hangosan felnevetett, mit sem sejtve a metaforához kapcsolódó rémisztő, erőszakos igazságról. Felhajtotta a baseballsapkáját, és visszaballagott a saját udvarára. Az este mély, lilás szürkületbe borult, a szentjánosbogarak szikrázni kezdtek a hosszú fűben. De ahogy a nap végre lebukott a horizont alá, és a vendégek elkezdtek kiszűrődni a csendes utcára, hideg szellő vágott át élesen a nyári hőségen.
A bejárati kapunál álltam, és végső búcsút vettem, amikor egy elegáns, erősen páncélozott fekete városi autó gördült el lassan a házam mellett. Mélyen sötétített ablakai teljesen fel voltak húzva, visszaverve az utcai lámpák fényét. Az autó nem gyorsított. Nem állt meg. Csak egy ragadozó szándékos kúszásának megfelelően siklott el mellettem, egy mikroszkopikus töredék másodpercre megállva a kocsifelhajtóm szélén, mielőtt csendben, simán besűrűsödött volna az éjszakába. Teljesen meghűlt bennem a vér, a Végrehajtó ismerős, jeges szorítása azonnal megmozdult elmém legmélyén. Ahogy néztem, ahogy a piros hátsó lámpák eltűnnek a sarkon túl, egy kísérteties, fojtogató kérdés lebegett a párás levegőben: vajon egy férfi, aki tizenöt év hallgatás után erőszakosan felébreszti a Végrehajtót, valaha is igazán visszaalszik, vagy az én véres igazságszolgáltatásom csak jelezte az eltemetett, könyörtelen alvilágnak, hogy Arthur végre visszatért a munkába?
Ha szeretnél még ehhez hasonló történeteket, vagy ha megosztanád a gondolataidat arról, hogy mit tettél volna az én helyzetemben, szívesen olvasom. A nézőpontod segít abban, hogy ezek a történetek több emberhez eljussanak, ezért ne félj hozzászólni vagy megosztani.
