Amikor Gabriel visszatért, mindkét kezében tartotta a levelet.
– Nem kellett volna megkérnie, hogy megtartsa.
– Most már tudom.
– El kellett volna küldenie.
-Igen.
Gábriel leült egy kicsit távolabb.
– Azt hittem, tiszteletben tartom a kívánságait. Könnyebb volt betartanom egy ígéretet, mint megkérdőjelezni.
Lúcia ránézett.
– Dönthettél volna mást is.
– Megtehettem volna. Sajnálom.
A lány bólintott, anélkül, hogy elmondta volna neki, hogy nem számít.
Nagyon sokat számított.
De aznap délután már elég csendet hallottam ahhoz, hogy felismerjem egy őszinte válasz értékét.
Mielőtt elment, Gabriel otthagyta a telefonját.
– Ha át kell tekintenie a dokumentumokat, vagy találnia kell valakit, aki értékeli a potenciális ügyet, segíthetek. Mindenféle kötelezettség nélkül.
Lucia elmentette a számot.
Azon az éjszakán Patricia takarójával a lábán, a levéllel az asztalon aludt.
Amikor felébredt, egy másik lapot talált a naplók között.
Ez a régi repülési terve volt.
Az egyik sarokban az apja ezt írta: „Lucía készen áll.”
Újra sírt.
Ezúttal nem kérdezte meg magától, hogy miről maradt le.
A következő hetekben azzal foglalkozott, ami előtte állt.
Részmunkaidős állást kapott egy középiskolában. Megjavította az ablakot, visszaállította a villanyt, és a kis hátsó szobát hálószobává alakította át.
Gabriel a teherautójával tért vissza, ahogy a nő kérte. A kifutópálya zárva marad, amíg át nem ellenőrzik és el nem végzik a szükséges munkálatokat.
Egy helyi pilótaklub érdeklődött egy hangár használata iránt. A megállapodás lehetővé tette számukra, hogy a javítások egy részét anélkül finanszírozzák, hogy a lehetőségeiken túl eladósodnának.
Minden lassan haladt.
Voltak olyan költségvetések, amiket nem tudott elfogadni, szivárgások, papírmunka, és olyan napok, amikor a gyász erőt vett rajta.
Voltak közös kávézások és délutánok is, amikor újra nevetett.
Hónapokkal később Lucia repülési órákra jelentkezett.
Egy oktatóval.
Úgy kellett tanulnia, hogy ne érezze úgy, mintha az apja előtt vizsgázna.
Amikor először ült le a műszerfalhoz, remegett a keze.
– Ma a szárazföldön maradhatunk – mondta neki az oktató.
Lucia megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Ki akarom próbálni.
Nem tudta egyetlen reggel alatt visszanyerni azt, amit 30 évvel korábban elvesztett. Tanult, hibákat követett el, és újra gyakorolt. Rájött, hogy az emlékezés nem ugyanaz, mint a tudás, és hogy az újra tanulás örömet is hozhat neki.
Majdnem egy évvel a visszatérése után ő és oktatója elkészítették a függőben lévő útvonal frissített változatát.
Gabriel várta őket, amikor visszatértek a Mendoza repülőtérre, amely ekkorra már korlátozott használatra nyitva állt.
Lucia egyszerre mosolygott és sírt, és jött le a lépcsőn.
„Milyen volt?” – kérdezte.
Az égre nézett.
– Holnap vissza akarok jönni.
Később elkezdtek diákcsoportokat fogadni rövid tájékoztatókon. Szerelők, pilóták és oktatók beszéltek a munkájukról. Lucía szervezte a látogatásokat.
Egy lány maradt vele, miután a többiek elmentek.
–Apám azt mondja, hogy a repülés nem nekem való.
Lucia régi fájdalmat érzett.
Nem ígérte meg neki, hogy könnyű lesz.
Odahúzott neki egy széket, és kinyitott egy jegyzetfüzetet.
– Nézzük meg, mire van szükséged a kezdéshez.
Az ablakból látni lehetett a megjavított hangárt, egy napon sügérő repülőgépet és az utat, ahová Lucia megérkezett minden holmijával.
Patricia ágytakarója még mindig az ágyán volt.
Ernesto levele az asztalán volt.
Az ajtó mellett pedig ott volt a repülőtáskája, készen a másnap reggelire.
