Mivel nem volt hová mennie, visszatért apja elhagyatott repülőterére, majd leszállt egy repülőgép.
1. RÉSZ
Apja repülőtere már 14 éve zárva volt, amikor Lucía meghallotta egy közeledő repülőgép hangját.
Leejtette a seprűt.
A kis repülőgép megjelent Chihuahua dombjai felett, fordulatot tett, és ereszkedni kezdett a repedezett kifutópálya felé.
– Nem itt – mormolta. – Itt már senki sem száll le.
De a pilóta tovább zuhant.
A kerekek az aszfaltot érték, és másodpercekkel később a gép habozás nélkül a régi parkolóhely felé fordult.
Lucia hideg futott át rajta.
Az az ember ismerte a helyet.
És csak előző nap tért vissza.
A 49 éves Lucía Mendoza megtartott egy régi autót, két bőröndöt és egy takarót, amely még mindig a nővére szappanjának illatát árasztotta.
Majdnem két évig gondoskodott a rákos Patriciáról. Először csökkentette az iskolai tanácsadói óráit, majd felmondott. A megtakarításai elfogytak, gyógyszerre, közlekedésre és olyan hetekre költötték őket, amikor nem tudott tovább gondolkodni a következő orvosi vizsgálaton.
Amikor Patricia meghalt, Lucíának fel kellett adnia a bérelt házat, ahol együtt éltek.
Szobákat keresett, ismerősöket hívott, és előlegeket számolgatott.
Semmi sem volt elég.
Aztán megtalálta az ingatlanadó-bizonylatot az egyetlen örökölt ingatlanról: a Mendoza repülőtérről, az állam fővárosától délre fekvő város közelében.
Az apja már 11 éve halott volt.
Folytatta a fizetéseket, de soha nem akart visszatérni.
Egészen addig a hétig.
Alkonyatkor érkezett meg. A tábla ferdén lógott, és a kifutópálya széleit gaz borította. A hangárok üresek voltak. Az irodában csak egy íróasztal, két szék és a repülőiskola bezárásának évéből származó naptár volt.
Lucia kiterítette a takarót egy priccsre.
– Legalább van fedél a fejed felett, Pati – suttogta.
Aztán leült és sírt.
Nem csak a nővére miatt.
Meg a lány miatt is, aki ott volt.
Lucía 19 évesen arról álmodott, hogy pilóta lesz. Édesapja, Don Ernesto Mendoza tanította, mielőtt a többi diák megérkezett.
Igényes volt, nem túl kifejező, és képes volt észrevenni a hibákat, mielőtt a nő elkövette volna azokat.
Egyik reggel, egy durva landolás után, gyengéden megérintette a csuklóját.
– Ügyes kezeid vannak, lányom.
Lucía még hetekkel élt e mondat után.
Első közös hosszú távú repülőútjukat tervezték. A lány lerajzolta az útvonalat, jegyzetfüzetet készített, és pénzt gyűjtött, hogy professzionális kinézetű napszemüveget vehessen.
Aztán baleset történt egy iskolai repülőgéppel.
Az apja túlélte, de megváltozott emberként tért vissza.
Egy héttel később betette Lucia jegyzetfüzetét egy fiókba.
– Vége van az óráknak.
– Meddig?
– Számodra vége.
Azt hitte, hogy valamit rosszul csinált.
Megkérdezte tőle, hogy túl lassú-e, nincs-e elég tehetsége, tudna-e még többet gyakorolni.
Ernesto erre semmit sem válaszolt.
– Keress valami mást. Ez nem neked való.
Lucía Chihuahuába ment tanulni. Tanácsadó lett, és megtanulta meghallgatni azokat a tinédzsereket, akik úgy érezték, hogy nem elég jók.
Soha nem mondta el nekik, hogy még mindig ugyanúgy érez.
Karácsonykor meglátogatta az apját. Beszélgettek az időjárásról, a munkáról, mindenről, ami nem a repülőgépekkel volt kapcsolatos.
Amikor meghalt, egy olyan kérdéssel temették el, amelyre úgy tűnt, örökre elvesztette a válasz lehetőségét.
Most, 30 évvel a betiltás után, egy idegen termett előtte.
A motor leállt.
Egy körülbelül 58 éves, vékony testalkatú, őszülő hajú, szemöldöke mellett sebhelyes férfi szállt ki az autóból. Úgy nézett a hangárokra, mintha felismerné gyermekkori otthonát.
Lúcia közeledett.
—Ez az ingatlan zárva tart.
-Tudom.
– Akkor miért szállt le?
A férfi körülnézett az irodában.
–Láttam az autót. Az ablakok nyitva voltak. Azt hittem, valaki visszajött.
– Ki maga?
—Gabriel Salcedo.
A név semmit sem jelentett neki.
A pálya végére mutatott.
– A víznyelő, ahol régen a víz összegyűlt, még mindig ott van.
Lucia mozdulatlan maradt.
Az apja mindig figyelmeztette a diákokat erre.
— Honnan tudod ezt?
– Itt tanultam.
A szél port kavart közöttük.
– Lucia vagyok – mondta.
A férfi arca megváltozott.
– Ernesto lánya.
Ez nem kérdés volt.
Lucía úgy érezte, hogy a nyugtalanság valami mélyebbé válik.
– Jól ismerted őt?
Gábriel lesütötte a tekintetét.
– Életem jó részét neki köszönhetem.
Majdnem keserűen elmosolyodott.
– Aztán megismerkedett egy másik férfival, mint akit ismertem.
Gábriel nem próbált ellentmondani neki.
Ránézett a betört irodaablakra, és túl sokáig bámulta.
– Mi a baj? – kérdezte Lucia.
-Semmi.
– Bejelentés nélkül érkezik, tudja a nevemet, és úgy néz mindenre, mintha szellemeket látna. Ne mondd, hogy semmi baj nincs.
Lassan lélegzett.
– Emlékeztem a balesetre.
Lucia érezte, hogy megfeszül a válla.
– Láttad?
Gábriel a tekintetét fogva tartotta.
– Én pilóta voltam.
2. RÉSZ
Lucia néhány másodpercig várt a válasszal.
– Te voltál az a diák, aki majdnem megölte az apámat?
Gábriel nem védekezett.
– Komoly hibát követtem el. Igen.
Beléptek az irodába. A nő állva maradt, míg a férfi leült az asztalhoz.
28 éves volt, amikor történt. Már pilóta volt, és oktatónak készült. Egy visszaúton a szél felerősödött. Ernesto elrendelte, hogy szakítsa meg a megközelítést.
Gabriel ragaszkodott a leszálláshoz.
„Be akartam bizonyítani, hogy uralom a helyzetet” – mondta. „Mire reagáltam, már a pályán voltunk.”
A repülőgép letért az aszfaltról, és egy töltésnek ütközött.
