Amanda feszengést színlelt.

– Nem úgy értettem. Csak légy óvatos. Vannak emberek, akik a problémáikat arra használják, hogy közelebb kerüljenek egy tehetős emberhez.

Julian megkérte, hogy ne szóljon többet. De a mondat kényelmetlenül és makacsul megmaradt benne.

A következő hetekben Amanda megtalálta a módját, hogy megismételje: egy híradást csalásról, egy ismerős történetét, egy megfigyelést nőkről, akik gyermekeik fényképeit küldik el együttérzés felkeltése érdekében.

Eközben Mariela és Julián elkezdtek megosztani valamit, amit nehezebb megjátszani, mint egy tökéletes randit: a mindennapokat.

Egy kis étteremben vacsoráztak, ahol a tulajdonos Gael bébiételét melegítette. Julián tartotta a gyereket, hogy Mariela ehessen, mielőtt kihűlne az étele. Julián meghallgatta aggodalmait anélkül, hogy úgy tett volna, mintha értené az üzlet minden részletét.

Egyik este túl sós levest főzött. Mariela megette a felét, mielőtt beismerte volna.

– Miért nem mondtad el nekem?

– Mert 20 perce dicsekedtél, hogy ez a nagymamád receptje.

Addig nevettek, amíg fel nem ébresztették Gaelt.

Julian vett egy etetőszéket, és helyet tett a lakásában a pelenkáknak. Mariela, ezt látva, végigsimított a szék támláján.

– Mi van, ha abbahagyjuk a jöveteleket?

Megértette, hogy a kérdés nem a székről szólt.

– Nem azért vettem, hogy bármiről is meggyőzzelek. Azért vettem, mert azt akarom, hogy kényelmesen érezzék magukat, amikor megérkeznek.

Az első csók aznap este érkezett, miután lefektették a gyereket. Mariela most először félelem nélkül fogadta.

De néhány nappal később, telefonon, Julián feltette a kérdést, amire Amanda hetek óta unszolta.

– Kértél már így pénzt más férfiaktól?

Mariela hallgatott.

A tápszer vásárlásának nyugtáját még mindig a konyhájában őrizte.

– Melyik irányba?

– Bocsánat. Nem fogalmaztam jól.

– Igen, jól mondtad. Csak azt nem értem, hogy miért pont most kérdezed ezt tőlem.

Julian Amanda figyelmeztetéseiről beszélt. Amint befejezte, szégyellni kezdte magát.

– Amikor először írtam neked, a húgomat kerestem – felelte Mariela. – És amikor már dolgozni tudtam, visszafizettem, amit kértem. Mit tehettem volna még, hogy ne nézz rám úgy, mintha gyanakodnék?

Bocsánatot kért. Két napra volt szüksége, mire beleegyezett, hogy találkozik vele.

Kibékültek, de valami megsérült. Mariela minden mozdulatát fürkészni kezdte: ha elfogadta a vacsorameghívást, önzőnek tűnt; ha visszautasított egy ajándékot, hálátlannak.

Amanda a következő pénteken visszatért a szalonba. Ezúttal semmilyen szolgáltatást nem kért.

– Őszintén kell beszélnünk.

Mariela a recepcióra mutatott.

-Dolgozok.

–Pontosan. Te itt dolgozol, Julián pedig egy céget vezet. Komolyan azt hiszed, hogy az életetek össze fog fonódni?

Amanda hangja halk volt, de több vendég is elhallgatott.

– Nem a te dolgod eldönteni.

„Valakinek el kellene gondolkodnia azon, amit nem lát. Stabilitásra van szükséged. A fiadnak apára van szüksége. Julián mindig összekeverte a segítést a felelősségvállalással.”

Mariela érezte, hogy ég az arca.

– Szereti Gaelt.

–Most. És mi van akkor, ha saját gyerekeket akarok?

Doña Silvia megjelent a pult mellett.

„Nem fogod megsérteni az itt dolgozókat. Arra kérlek, hogy távozz.”

Amanda felvette a táskáját, de mielőtt megtette volna, Mariela felé hajolt.

– Ha szereted, engedd el, mielőtt a fiad megtanulja apának szólítani.

Azon az éjszakán Gael az ajtó felé nyúlt, amikor egy hangot hallott a folyosóról. Juliánra várt.

Mariela felkapta és hosszan ölelte.

Másnap megkérte Juliánt, hogy jöjjön el a lakásába. A férfi egy zacskó mandarinnal érkezett, és megállt, amikor meglátta.

– Nem folytathatom veled – mondta. – Nem fogom Gaelt arra tanítani, hogy várjon valakire, aki később talán szégyellni fogja magát miattunk.

Julian otthagyta a táskát az asztalon.

– Ki mondta neked, hogy szégyellem magam?

Megpróbált válaszolni, de csak sírva fakadt.

Aztán elővett egy kis dobozt a zsebéből.

Mariela hátrébb lépett.

– Ne szánalomból tedd ezt.

Julian nem nyitotta ki a dobozt. A mandarinok mellé tette, és elővette a telefonját.

„Ezt még azelőtt vettem, hogy Amanda keresett volna. De jogod van többet látni, mint egy gyűrűt.”

3. rész

Julian megmutatta neki az ékszerbolt két héttel korábbi keltezésű e-mailjét. Aztán letette a telefonját az asztalra anélkül, hogy odaadta volna neki a dobozt.

Mariela a dátumra nézett, és eltakarta a száját.

– Azt terveztem, hogy megkérlek, ha készen állsz – mondta. – De nem foglak megkérni a kezed, csak azért, hogy félbeszakítsam ezt a beszélgetést.

Leült vele szemben.

– Először is hallanom kell, mi történt.

Mariela mesélt neki Amanda látogatásáról. Ismételgette azokat a mondatokat, amelyek a legjobban fájtak neki: hogy ő nem elég, hogy Gael csak egy kölcsönvett helyet foglal el, és hogy a legjobb, amit felajánlhat nekik, az az, hogy félreáll.

Julian összekulcsolta a kezét a térdei között.

– Hihetővé tettem ezeket a szavakat, amikor kételkedtem benned.

Felnézett. Azt várta, hogy csak Amandát fogja hibáztatni.

– Igen – felelte –. Ez volt a legrosszabb az egészben.

– Nem fogom kérni, hogy felejtsd el. Be kell bizonyítanom neked, hogy tanultam belőle.

Gael sürgölődni kezdett a kiságyában. Julián Marielára nézett, mielőtt felállt. A lány bólintott.

Felemelte, a gyerek pedig a vállához simult, és az ingébe kapaszkodott.

Mariela a kiságy mellett álló drága cipőjére nézett, amelyet egy másik csavarral javítottak meg. Korábban ez a különbség szégyenletesnek tűnt számára. Most megértette, mennyi erőfeszítést tett, hogy elrejtse.