Másfajta kapcsolatot épített ki Calebbel. Soha nem próbálta Danielt helyettesíteni. Megtanította neki, hogyan kell szerszámokat használni, hogyan kell ellenőrizni a kerítést, és hogyan ne közelítsen meg hátulról egy ideges lóhoz.

Amikor Káleb az apjáról beszélt, Máté hallgatott.

Ruth felfedezte, hogy Clara több tucat könyvet hagyott dobozokban egy szekrényben. Mateóval együtt leporolták őket.

Elian továbbra is biztosított mindenkit arról, hogy Salamon az övé.

Technikailag még mindig hamis volt.

Novemberig.

Egyik szombaton Mateo behívta Eliánt az istállóba.

Egy kis fatáblát helyezett el a karám előtt.

„Solomon. Felelős asszisztens: Elián Salgado.”

A fiam háromszor olvasta el.

– Ez azt jelenti, hogy az enyém?

– Ez azt jelenti, hogy van állásod.

– De az enyém?

– Ez azt jelenti, hogy ha nem hessegeti le a fő felelőst, kirúglak.

Elián kiszaladt, hogy keressen egy ecsetet.

Caleb Matthew-ra nézett.

– Ez egy igen volt.

– Ne kényeztesd el őt.

Karácsony közeledik.

Egy évvel korábban még azt hittem, hogy elveszítem az utolsó dolgot, ami még megmaradt nekünk.

Most más okból féltem.

Féltem boldog lenni.

Addig abszurdnak tűnik, amíg el nem veszítesz valakit.

A boldogság hűtlenségnek tűnhet.

Ezért, amikor elérkezett december 24-e, elvittem a gyerekeket a torreóni temetőbe.

Máté nem jött el.

Én kértem rá.

Szükségem volt rá, hogy az életünknek ez a része a miénk maradjon.

Megtisztítottuk Dániel sírkövét.

Ruth egy papírból készült kis csillagot hagyott maga után.

Elián néhány másodpercre a kőre helyezte a falovát, majd visszatette.

Caleb a végéig maradt.

– Már nem én vigyázok mindenkire – mondta, és az apja nevére nézett. – Hát, néha igen, de anya ilyenkor mérges lesz.

– Hallottam – tiltakoztam.

Mosolygott.

Aztán komoly lett.

– Azt hiszem, kedvelted volna Mateót.

Nem válaszoltam helyette.

Csak az egyik kezem tettem a fiam vállára.

Arteagába visszafelé menet megálltunk a régi bérelt házunk előtt Torreónban.

A fa, amire valaha hintát akasztottunk, még mindig ott állt.

Egy új család festette le a homlokzatot.

Ruth megkérdezte:

Szomorúvá tesz?

-Igen.

Vártak.

– De én már nem akarok visszajönni ide élni.

Caleb rám nézett a tükörben.

Meglepődtem magamon, amikor kimondtam.

Nem azért, mert az a ház már nem számított nekem.

De mert végre megértette, hogy az otthonra való emlékezés nem kötelezi arra, hogy visszatérjen oda.

Azon az estén misére mentünk.

Nem azért, mert hirtelen minden problémánk megoldódott, hanem mert ez egy olyan szokás volt, amit Daniel szeretett, és amit úgy döntöttünk, hogy megtartunk.

Ruth a kórusban énekelt.

Elián olyan részeken mozgatta a száját, ahol egyértelműen nem ismerte a dalszöveget.

A már tizenkét éves Caleb titkolózás nélkül énekelt.

Ezután elmentünk a tanyára.

Amikor beléptünk, megálltam.

Mateo fája tele volt díszekkel.

Nem csak Clara régi barátai.

Voltak újak is.

Egy kis fa ló, amit Elián festett.

Ruth által készített görbe csillag.

Egy villáskulcs alakú fémdarab, amit Caleb készített.

És egy egyszerű gömb, amelyen az állt: „Dániel”.

Mateóra néztem.

– Ki tette azt oda?

– Káleb.

A fiam vállat vont.

– Apa is a családunk tagja.

Máté nem szólt semmit.

Nem volt rá szükség.

Öt főre volt megterítve az asztal.

Még három szabad hely volt.

– Még mindig túl sok van – jegyeztem meg.

Mateo elmosolyodott.

– Sosem lehet tudni.

Negyed nyolckor kopogtak az ajtón.

Egymásra néztünk.

Mateo összevonta a szemöldökét.

Senkit sem hívtak meg.

Kinyitottam.

Egy idős asszony állt a verandán, kezében egy törölközővel letakart cseréppel.

Felismertem a templomból. Doña Mercedes Cárdenasnak hívták. Úgy hetvenes éveiben járhatott. A férje azon a tavaszon halt meg.

– Bocsánat, hogy bejelentés nélkül jöttem – mondta. – Túl sok fánkot sütöttem, és azt hittem, a gyerekek…

Átadta nekem a fazekat.

Aztán elkezdett visszahúzódni.

– Nem akarok közbeszólni.

Hátranéztem.

Meleg asztal.

Gyerekek veszekednek.

Mateo tányérokat helyez el.

Egy évvel korábban még egy ajtó másik oldalán álltam.

Aztán megértettem.

Az az este nem csak azért volt fontos, mert valaki segített nekünk.

Az számított, hogy mit kezdünk a segítséggel utána.

– Doña Mercedes.

Megfordult.

– Vacsoráztál már?

– Nem, drágám. De van otthon kajám.

– Ezt nem kérdeztem tőle.

Kényelmetlenül elmosolyodott.

-Jól vagyok.

Ismertem ezt a kifejezést.

Sokszor használtam, amikor rosszul éreztem magam.

Szélesebbre nyitottam az ajtót.

– Van helyünk.

A nő az asztalra nézett.

Mateo már a hatodik tányért tette ki.

– Nem szeretnék kellemetlenséget okozni.

Elian kiáltott fel az ebédlőből:

– Nyolc szék van!

Doña Mercedes nevetett.

Belépett.

Azon az estén nem történtek csodák.

Senki sem kapott váratlan örökséget.

Senki sem feledkezett meg a halottairól.

Még mindig Danielre gondoltam.

Mateo még mindig megőrizte Clara fényképeit.

Doña Mercedes diszkréten sírt, amikor Ruth elkezdte játszani a Csendes éjt.

A fájdalom még mindig fennállt.

De már nem ő volt a felelős.

Vacsora után Mateo megkért, hogy menjek ki a verandára.

Csak Nevaba.

Elővett egy kis dobozt a zsebéből.

– Mielőtt megijednél…

— Kiváló kezdés.

– Hadd fejezzem be.

Volt benne egy gyűrű.

Nem térdelt le.

Tetszett ez.