speciális terméket, és ellenőrizze, hogy megjelentek-e új foltok a bőrén.
„Miért nem mondtál nekem semmit?” – kiáltottam, egyszerre dühösen és megkönnyebbülten.
Róbert szeme megtelt könnyel.
„Hibáztam. Először biztos akartam lenni. Daniel anyja szörnyen szenvedett ettől az állapottól. Attól féltem, hogy azt fogják hinni, hogy túlreagálom. Megkértem Emilyt, hogy ne mondjon semmit, amíg nem tudok időpontot egyeztetni az orvossal. Most már értem, milyen ijesztőnek tűnhetett a viselkedésem.”
Még aznap este elvittük Emilyt orvoshoz.
Robertnek igaza volt.
A lányunknál is enyhe lefolyású betegséget diagnosztizáltak. Az orvos azt mondta, ha később fedezzük fel, sokkal súlyosabbra is fordulhatott volna a dolog.
Amikor kiléptünk a klinikáról, Emily megfogta a nagyapja kezét.
– Tudtam, hogy segítesz nekem – mondta.
Robertre néztem, túl szégyelltem megszólalni. Nem hibáztatott. Csak halkan mondta:
„Te vagy az anyja. Minden jogod megvolt az aggódásra. De mindent el kellett volna mondanom neked az elejétől fogva.”
Attól a naptól kezdve nem voltak több titkok otthonunkban.
De sosem töröltem a kamerafelvételt.
Megtartottam – nem azért, mert valami szörnyűséget ábrázolt, hanem mert a zárójelenetben egy rémült nagyapa térdelt le az unokája elé, és ezt suttogta:
„Nem tudtam időben segíteni a nagymamádnak, de veled nem követem el ugyanazt a hibát.”
