1. RÉSZ

– Nagymama, segíts… Nagyon fázom.

Hajnali két órakor, egy vihar kellős közepén kinyitottam Coyoacánban a házam ajtaját, és ott találtam hétéves unokámat, Mateót, amint az esőben állt, pizsamája a testére tapadt. Mezítláb volt, didergett, arca pedig kipirult a láztól.

– Mateo? Ó, te jó ég! Hol vannak a szüleid?

Ahogy csak tudtam, vittem. Amikor a homlokára tettem a kezem, égő érzést éreztem.

–Anya azt mondta, hogy apa veled van… és apa is azt mondta, hogy anya veled van. Azt hittem, mindketten itt vannak.

Ürességet éreztem a gyomromban.

A fiam, Alejandro és a felesége, Daniela majdnem húsz perc sétára laktak. A fiú egyedül bolyongott több sötét utcán, majdnem negyven fokos lázzal, mert azt hitte, hogy a szülei nálam vannak.

Megtöröltem, tiszta ruhát adtam rá, beadtam neki a gyógyszert, amit korábban a gyermekorvosa felírt, és azonnal felhívtam Alejandrót.

Egy fiatal nő válaszolt.

– Megint a feleséged, Ale? – kérdezte nevetve. – Mondd meg neki, hogy ne rontsa el többé a hétvégénket.

Le voltam fagyva.

– Elena vagyok, Alejandro anyukája. Kérlek, add rá.

Csend lett.

– Az… anyád?

A hívás megszakadt.

Újra tárcsáztam. Telefon ki.

Ezután megnyitottam a családi helymeghatározó alkalmazást, amit Mateo általános iskolás kora óta használunk. Alejandro nem Mexikóvárosban volt.

Valle de Bravóban voltam, konkrétan egy wellness-részleggel is rendelkező butikhotel felett.

Megpróbáltam felhívni Danielát.

Semmi.

Utánanéztem a helyének.

Daniela sem volt otthon. A telefonja azt mutatta, hogy egy szállodában van a Paseo de la Reformán, több mint 100 kilométerre onnan, ahol a férje tartózkodott.

Mateóra néztem, aki a takaróim alá bújt.

– Anya azt mondta, hogy apa veled fog dolgozni – motyogta félálomban. – És apa azt mondta, hogy anya ma este segíteni fog neked. Mivel mindketten veled voltak… Én is eljöttem.

Aztán megértettem.

Nem mentek ki együtt.

Mindegyik megtévesztette a másikat.

És mindketten alibiként használtak engem.

Képernyőképeket készítettem a helyszínekről, és megvártam, amíg Mateo láza elmúlik. Hajnalban felhívtam a szomszédomat, Lupitát, aki harminc éve a barátom, hogy megkérjem, figyelje Mateót egy órán át.

A vészkulccsal, amit évekkel korábban Alejandro adott nekem, bementem a lakásába.

Amit találtam, felfordult a gyomrom.

Kikapcsolták a fűtést. A hűtőszekrényben sör, üdítők és két régi ételtartó volt. Az ebédlőben két kétszáz pesós bankjegy és két bankjegy hevert.

Sándor első korszaka:

„Mateo: Apa késő estig fog dolgozni a nagymamáddal. Anya ma este visszajön. Ne nyisd ki az ajtót.”

A második, amit Daniela írt:

„Szerelmem: Segíteni fogok a nagymamádnak, és ott fogok aludni. Apád később visszajön. Hagyok neked 200 dollárt, hogy tudj venni valamit.”

Leültem.

Mindegyikük azt feltételezte, hogy a másik visszatér.

Senki nem ellenőrzött semmit.

Mateo mindkét üzenetet elolvasta, és a lehető legártatlanabb következtetésre jutott: a szülei együtt voltak a nagyanyjánál.

Mindent lefényképeztem.

Bementem a szobájába. Kicsi volt rá a pizsamája, elnyűtt a tornacipője, és több iskolai füzet is még mindig a hátizsákjában volt.

Két táskába pakoltam a ruháit, könyveit, játékait és dokumentumait. Még nem tudtam, mit tehetnék jogilag, de egy dolgot tudtam: Mateo aznap este már nem fog visszajönni oda.

Amikor hazaértem, csirkehúslevest főztem.

Mateo mindkét kezével megfogta a kanalat, és kétségbeesetten enni kezdett.

–Ez nagyon finom, Nagymama. Régóta nem ettem meleg ételt.

Fájt hallanom.

– Anyukád már nem főz?

– Amikor dolgoznak, kétszáz pesót hagynak nekem.

— Mikor történik ez?

Máté teljesen természetesen mondta:

– Kedd és péntek. Én ezeket a napokat „a kétszáz napjának” nevezem.

Kinyitottam az iskola peronját.

A tanára a következőket figyelte meg: Szerdán Mateo elaludt órán. Egy fesztivál előtti szombaton éhesen érkezett. Több pénteken is dupla adagot kért a menzán.

Nem a felelőtlenség éjszakája volt.

Ez egy rutin volt.

Aztán találtam a papírjai között egy bankmappát, amelyen Mateo neve állt.

Akkor nyitottam meg azt a számlát, amikor megszületett. Minden születésnapon befizettem rá pénzt a tanulmányaira.

Megnéztem a legutóbbi bankszámlakivonatot.

Elérhető egyenleg: 83 peso.

Évekig ezrével és ezrével vontak ki.

Pénteken pedig, néhány órával azelőtt, hogy elhagyta Mateót, valaki 24 000 pesót vett fel.

Ránéztem a két kétszáz dolláros bankjegyre, amiket lefényképeztem az asztalon.

Kiürítették fiuk megtakarításait, hogy finanszírozhassák titkos életüket… és négyszáz pesót hagytak neki egy hétéves fiúnak, hogy ő maga is ehessen.

De amikor átnéztem a teljes tranzakciós előzményeket, felfedeztem, hogy az a 24 000 peso csak egy kis része volt annak, ami eltűnt.

És amit a saját gyermekeimről hamarosan felfedezni készültem, megértettem vele, hogy ez a vihar csak most kezdődik.

2. RÉSZ

Hét év alatt több mint 180 000 pesót vettek fel Mateo számlájáról.

Néhány elvonulás drága vacsorákkal, hétvégi kiruccanásokkal és Daniela éttermi bejegyzéseivel esett egybe. Mások közvetlenül Alejandro utazásai előtt jelentek meg.

Míg a fiuk kenyeret, instant levest vagy bármit evett, amit kétszáz pesóból vehetett, ők a megtakarításaikat használták személyes kasszaként.

Felhívtam a településemen a Családsegítő Szolgálatot (DIF), és mindent elmagyaráztam: a kora reggeli egyedül sétáló beteg gyereket, a két cetlit, a helyszíneket, a nem létező ételt és az elveszett pénzt.

A velem foglalkozó munkás néhány másodpercre elhallgatott.