– A bank nem fogja megvárni, amíg a nyomozók befejezik a játszmákat.

Beatriz bemutatkozott, és megkérdezte, ki végezte a mintavételt az eredeti jelentéshez.

Ramiro bizonytalanul a kávécserjék felé mutatott.

— Kompetens cég.

—Szükségem lesz az adataidra és a pontos átvételi pontokra.

– Minden benne van a dokumentumban.

–Pontosan ezért kérdezem. A koordináták megfelelnek az erdőnek.

Egy pillanatig csak a csatorna vizének hangját lehetett hallani.

Ramiro Miró és Guadalupe.

– Vannak emberek, akik nem bírják látni az egyszerű megoldást.

Becsukta a jegyzetfüzetet.

– Ha ez egy megoldás, akkor kiállja majd a vizsgálatot.

Az üzletember elköszönés nélkül távozott.

Azon a délutánon két beszállító felfüggesztette a gazdaság hitelét. Az egyik bevallotta, hogy figyelmeztették, Ernesto mindent elveszít.

A fenyegetés a konyhát is elérte: már csak néhány napra való élelem maradt, és kifizetetlen bérek voltak.

A szerelő az ötödik napon hívta fel őket. A teherautó egy Julián Rojas nevű teherautó-sofőré volt.

Guadalupe és Toño egy kis ház előtt találták meg, amint a lánya biciklijét javítgatta. Amikor megmutatták neki a rendszámát, letette a szerszámot a földre.

– Csak áruszállítással foglalkozom.

– Akkor mondd el, mi vitt Las Jacarandasba – kérdezte Guadalupe.

Julian az ablak felé nézett. A lány a házi feladatát írta az asztalnál.

Végül az udvarra vezette őket.

Egy Mauricio nevű férfi felbérelte, hogy szállítson el néhány konténert, és segítsen a tartalmuk kijuttatásában a farm egy részére. Azt mondta neki, hogy Ramironak dolgozik, és hogy ez egy engedélyezett kezelés.

„Éjszaka?” – kérdezte Toño.

–Jól fizettek. Tartoztam a lakbérrel.

Guadalupe a hőség ellenére is fázott.

– A kávéültetvények azon a környéken haldoklanak.

Julian befogta a száját.

– Azt mondták, hogy pestis miatt van.

– El kell mesélnünk ezt a történetet.

Hátralépett.

– Nem. Mauricio tudja, hol lakom. Van egy lányom.

Guadalupe ragaszkodni akart hozzá, de látta, hogy a kis cipők száradnak az ajtó mellett.

Meghagyta neki a telefonszámát.

– Vannak családok is, akik arról a farmról élnek.

Ígéret nélkül távoztak.

Útközben Toño megütött egy oszlopot.

– Már tudjuk, mit tettek!

„Tudjuk, mit mondott nekünk egy rémült férfi” – válaszolta. „Meg kell győznünk, hogy állítja, és ki kell vizsgáltatni az ügyet.”

Azon az estén Ernesto csendben hallgatta a történetet.

Aztán felbontott egy levelet a banktól.

– Holnap komoly javaslatot kell benyújtanom. És a határidő, amiben Ramiróval megállapodtunk, holnapután lejár.

– Beatriz holnap megcsinálja a jelentését.

– Még ha be is tudom bizonyítani, hogy hazudik, akkor is tartozni fogok a pénzzel.

Guadalupe nem talált azonnali választ.

Ernesto megdörzsölte a szemét.

– Bocsáss meg. Annyira fáradt vagyok, hogy néha az eladás tűnik az egyetlen alvási lehetőségemnek.

A lány leült vele szemben.

– Doña Elena kért tőlem egy dolgot, mielőtt meghalt.

Ernesto felemelte a fejét.

– Hogy ne csak az emlékek között éljen.

A folyosó felé nézett, ahol a felesége általában olvasni szokott.

– Soha nem mondtad el nekem.

– Nem tudtam, hogyan teljesítsem.

Elcsuklott a hangja.

– Én sem tudom, hogy meg tudom-e menteni a farmot. De még mindig itt vagyunk, Don Ernesto.

Közelebb vitte a banki levelet.

Most először olvasták el együtt.

A hatodik napon Beatriz megérkezett egy előzetes jelentéssel.

A megfigyelések és a feljegyzések ellentmondtak a föld feltételezett általános pusztulásának. A kár egy területre koncentrálódott; a többi parcella megőrizte termelési potenciálját. A további elemzés időbe telne, és a romlás okát még nem lehetett biztosan megállapítani.

De megerősíthetem, hogy a Ramiro által bemutatott dokumentum nem igazolta a következtetéseit.

Ezenkívül beszélt egy regionális szövetkezettel, amely hajlandó volt megfontolni a következő termés felvásárlását az egészséges parcellákról.

Ernesto felhívta a bankot. Másnap reggelre megbeszélést kapott.

Ez a kis lehetőség visszahozta az arcába a színt.

Guadalupe Toñót kereste, hogy elmondja neki a hírt, de a fiú nem volt ott.

Visszamentem Julian házába.

Az ablakokat csukva találta.

– Nem azért vagyok itt, hogy megfenyegesselek – mondta Toño. – Az anyám a Las Jacarandasban dolgozik. Ha eladja magát ezért az ócska pénzért, nem tudjuk, mi lesz a vége.

Julian továbbra is a keretet fogta.

– Nem ismered azokat az embereket.

– Nem. De te az vagy. És ezért van szükségünk valakinek a segítségére, aki megvédhet téged.

Mielőtt elment, Toño megadta neki egy ügyvéd elérhetőségét, akit Beatriz ajánlott.

Julian sokáig az ajtóban maradt, miután a fiú eltűnt.

A bankkal folytatott találkozó nem hozott csodát.

Az igazgató áttekintette a jelentést, a számlákat és a szövetkezet javaslatát. További dokumentumokat kért, és világossá tette, hogy gyanú hiányában sem törlik el a tartozást.

Azonban beleegyezett egy rövid írásbeli hosszabbításba, amíg felmérik az átszervezést.

Ernesto végig a kezében tartotta azt a papírlapot a visszaúton.

– Van időnk – mondta.

– Egy kicsit – felelte Guadalupe. – Helyesen kell használni.

Ramiro a szerződéssel és egy asszisztenssel várta őket a farmon.

Látva, hogy együtt elhúznak, összevonta a szemöldökét.

– Remélem, vége van ennek az időpocsékolásnak.

Beléptek az ebédlőbe. Ugyanaz az asztal, ugyanaz a tiszta terítő és ugyanaz a lúdtoll volt.

Ezúttal Guadalupe leült.

Ramiro ingerülten nézett rá.

– Ön is részt vesz az értékesítésben?