„Ne add el a farmot!” – kiáltotta a szobalány… A gazda tehát széttépte a szerződést.

Don Ernesto tolla már éppen hozzá akarta érni a szerződéshez, amikor Guadalupe megjelent az ebédlő ajtajában.

— Ne írd alá.

A kávéskanna remegett a kezében. Egy csepp kávé hullott a fehér terítőre, oda, ahová Ramiro Castañeda a vételi és eladási dokumentumokat tette.

Az üzletember felnézett.

– Fontos dolgokról beszélünk, asszonyom. Hagyja itt a kávét, és csukja be az ajtót.

Guadalupe otthagyta a kávéfőzőt, de ott maradt.

– Pontosan ezért mondom, hogy ne írd alá.

Don Ernesto felsóhajtott. Felesége két évvel ezelőtti halála óta úgy tűnt, gyorsan öregedett. A gyenge termés és a közel kétmillió pesós adósság elintézte a többit. Most éppen el akarta adni Las Jacarandast, a kávéültetvényt, amelyen családja három generáción át művelte magát Veracruz hegyeiben.

Ramiro felajánlotta, hogy fizet a banknak, és ad neki egy összeget, ami pont elég egy kis ház megvételére.

– Lupita, ezt már megbeszéltük – mormolta Ernesto – Nincs más kiút.

– Adj nekem 7 napot.

Az üzletember szárazon felnevetett.

– Ha ez a nő értene az üzlethez, már ennyi év óta nem szolgálna fel kávét.

Guadalupe érezte, hogy elpirul. Huszonkét éven át főzött abban a házban, ápolta a betegeket, és pénzszűkében számolgatta a pénzt, hogy enni adjon a munkásoknak. Mégis csak Ernestót nézte.

„Az apám ezeknek a földeknek a gondozása közben halt meg. Hadd tudjam meg, mi történik velük, mielőtt átadod őket.”

Ernesto a karámra szegezte tekintetét. Emlékezett rá, ahogy az öreg Mateo csontig ázva érkezett, hogy figyelmeztessen az árvízre, először a palántákat, majd a saját házát védve.

Félretette a szerződést.

– 7 nap, Ramiro.

Az üzletember becsukta a mappáját.

– Utána még változhat az ajánlatom.

Azon az estén Guadalupe elővett egy barna jegyzetfüzetet a fiókból, ahol a tiszta rongyokat tartotta.

Már hónapokkal korábban elkezdett bele írni: randevúkról, ismeretlen járművekről, a belépésekor félbeszakadt beszélgetésekről. Először azt hitte, egy fáradt nő aggodalmairól van szó. Aztán a keleti határ mentén sorakozó kávéfák elkezdtek egy nagyon pontos csíkban hervadni.

Az apja tanította meg megfigyelni.

„Mielőtt azt mondod, hogy egy föld halott, lányom, kérdezd meg, ki járt rajta.”

A lapok között egy általa rajzolt térkép rejtőzött. Nedves foltok, régi telkek nevei és egy kis csillag jelölte a forrást.

Guadalupe a térkép mellé emelte Ramiro Ernestónak adott jelentését. A dokumentum szerint a talaj kimerült, és a farmnak kevés jövője volt.

Leolvasta a vizsgált telek számát.

Aztán újra elolvasta.

8. telek.

Az apja erdőként jelölte meg.

Nem voltak ott kávéültetvények.

Másnap reggel Toñót kereste, egy 20 éves fiút, aki kerítéseket javított és segített az aratásban.

– Emlékszel arra a teherautóra, amit a régi út mellett láttál?

A fiatalember letette a kalapácsot.

– Aki éjszaka jött be.

– Megvannak még a rendszámtáblák?

Toño azért írta fel a számot, mert arra gondolt, hogy szerszámokat lophatnak. A papírdarabot egy szögesdobozban találta.

Guadalupe összehasonlította a dátumot a jegyzetfüzetével. A teherautó 12 nappal azelőtt lépett be, hogy az első elégett lapok megjelentek volna.

– Szerinted valaki tett valamit?

– Azt hiszem, vannak kérdéseink. Még nincsenek válaszaink.

Bementek a falusi autószerelő műhelyébe. A szerelő felismerte a jármű leírását, de időt kért, hogy megerősítse, ki vezeti. Guadalupe megadta neki a számát, és a gyógyszerre félretett érmékkel kifizette a visszautat.

Visszatérve Ernestót az irodában találta, amint a felesége fényképét nézegette.

„Kitaláltad már, hogyan fizeted ki a bankot?” – kérdezte olyan kemény hangon, amit azonnal megbánt.

Guadalupe letette a két dokumentumot az asztalra.

– Először is azt szeretném tudni, miért mondják neked, hogy a kávéültetvényeid olyan helyen nőttek, ahol soha nem is voltak kávécserjék.

Ernesto a repülőgép felé hajolt.

Hónapok óta először hagyta abba a fénykép nézését.

Beatriz Salgado mérnök másnap fogadta Guadalupé-t coatepeci otthonában.

Együtt dolgozott az apjával talajvédelmi projekteken. Felismerve a térképen a betűket, végighúzta az ujját a jegyzeteken.

– Mateónak jobb eredményei voltak, mint sok technikusnak.

Guadalupe mindent világosan elmagyarázott. Beatriz meghallgatta és átnézte a jelentést.

„Ez indokolja az ellenőrzést. De hadd legyek világos: az eltérés nem bizonyít szabotázst. És nem ígérek következtetést, mielőtt megvizsgáltam volna a helyzetet.”

– Nem akarom, hogy egyetérts velem. Tudni akarom, mi folyik itt.

A mérnök felnézett és bólintott.

A negyedik nap hajnalban érkezett Las Jacarandasba. Ernestóval és Toñóval bejárták a parcellákat, ellenőrizték a helyszíneket, fényképeket készítettek, és azonosított mintákat gyűjtöttek. Betakarítási feljegyzéseket, számlákat és régi dokumentumokat kért.

Guadalupe elkísérte a forráshoz.

– Gyerekkoromban apámmal jártam ide.

– Tanított téged a kávézásról is?

– Mindent. Agronómiát akartam tanulni.

Beatriz várt.

–Anyám megbetegedett. Aztán meghalt. Dolgoznunk kellett.

A mérnök átnyújtott neki egy jegyzetfüzetet.

– Írd le, mit láttunk. Szükségem van valakire, aki jól ismeri ezt a helyet.

Guadalupe olyan izgalommal vette fel a ceruzát, amire a korában nem számított.

Ramiro megjelent, miközben a határt vizsgálták.

Mosolyogva szállt ki a teherautójából, de az arcáról eltűnt a mosoly, amikor meglátta a mintavételes zacskókat.

– Ernesto, nem bízol bennem?

– Kérek egy másik véleményt is.