Azonnali végzést adott ki, amely véglegesen megtiltotta a Vanguard Crest Holdingsnak az ingatlan megközelítését, elutasította Teresa informális, méltányos bérleti igényét, és elrendelte az azonnali, felügyelt kilakoltatást.

Teresának hetvenkét órát adtak, hogy elpakolja a személyes holmiját és átadja a kulcsokat.

Arthur már elment. Miután leszerelték a Northwestern Memorial kórházból, nem volt hajlandó visszatérni Albany Parkba. Egy olyan ember csendes, makacs bátorságával, aki majdnem meghalt, hogy megtalálja a gerincét, hagyta, hogy öccse, Paul bácsi átvigye őt az államhatáron egy South Bend-i, Indiana állambeli idősek otthonába. Negyven évnyi Teresa sikoltozást hagyott maga után, mindössze két bőröndöt és a szerszámosládáját vitte magával.

Vanessa teljesen eltűnt a város társadalombiztosítási nyilvántartásából. Evanstoni lakását azonnal fizetésképtelenség miatt értesítették, miután a jelzáloghitel-törlesztőrészletei elmaradtak, Marcus Thorne jogi csapata pedig minden közelgő vállalati vállalkozásáról törölte a nevét. Közös ismerőseik azt suttogták, hogy albérletbe adott egy szobát egy Cicero-i pincelakásban, kétségbeesetten kerülgetve a bírósági kézbesítőket.

Csak Teresa maradt a Hermitage Avenue-n.

Teljes hetvenkét órát adtam neki. Nem küldtem gúnyolódó üzeneteket. Nem autóztam el az épület mellett. A motelszobában vártam, és játszadoztam Chloe-val, miközben az óra ketyegte uralkodásának utolsó óráit.

A kilakoltatás reggelén, nyolc órakor megszólalt a telefonom. Mrs. Higgins volt az, az idős bérlő, aki három évtizeden át a szüleim háza alatti második emeleten lakott.

– Dani, drágám? – Mrs. Higgins hangja elhalt volt, remegett az őszinte rémülettől. – A rendőrséggel jössz? Mert az édesanyád hajnal óta fent van. Nincs költöztető teherautó kint. De a hangok a mennyezetemen keresztül jönnek… Dani, olyan, mintha puszta kézzel tépné szét az épületet. A falakra üvölt.

Anyám üzenete undorító tisztasággal visszhangzott az elmémben: Egyetlen fal sem marad talpon.

– Mrs. Higgins, maradjon a lakásában, és zárja be az ajtót – mondtam. – A seriff már úton van.

Nem egyedül mentem a Hermitage Avenue-ra. Pontosan erre a fajta felperzselt földdel teli nárcizmusra számítottam. Tíz perccel később megálltam az ismerős barna homokkő ház előtt a járdaszegélynél, közvetlenül egy fehér-barna Cook megyei seriff járőrkocsija mögött.

Miller rendőrtiszt , egy széles vállú, veterán tiszt őszülő halántékkal és teljes, rendíthetetlen fáradtság aurájával várt rám a jeges járdán. Mellette egy lakatos állt, kezében egy nehéz fúrógép-tokot tartva.

– Daniela Harper? – kérdezte Miller seriffhelyettes, miközben ellenőrizte a személyazonosságomat a tábláján.

„Igen, helyettes úr.”

– Az elmúlt órában három zajpanasz érkezett erről a címről – mondta Miller, és megigazította a szolgálati övét. – Bírósági végzéssel lépünk be. Maradjanak mögöttem, amíg a területet nem biztosítják. Értették?

„Értettem.”

Felmentünk a betonlépcsőn. Még az épület előcsarnokának nehéz, matt üveg bejárati ajtaján keresztül is félreérthetetlen volt a hang:

PUPPNÁS. ROPOGÁS. REPEGÉS.

A vas nehéz, ritmikus csapódása volt a vakolaton és a fán áttörő hang.

Csendben mentünk fel a három lépcsősoron. Amikor felértünk a harmadik emeleti pihenőre, megcsapott minket a szag – nemcsak a porrá zúzott gipszkarton pora, hanem a fehérítő, ecet és a széttört falazat éles, fanyar szaga is.

Miller seriffhelyettes nem kopogott. A vészhelyzeti végzés felhatalmazása alatt intett a lakatosnak, aki egy mesterzáras nyitószerkezettel kinyitotta a felső reteszt. A zár kattanva lépett be. Miller csizmája lapjával kitolta a nehéz tölgyfaajtót, jobb kezét biztonságosan a fegyvere rögzítőszíján nyugtatva.

„Seriffhivatal! Lépjenek el a falaktól!” – vakkantotta Miller, miközben belépett az előcsarnokba.

Követtem őt a küszöbön át, és elakadt a lélegzetem.

A lakás úgy nézett ki, mintha egy tüzérségi lövedék robbant volna fel a nappaliban. A konyha régi tölgyfa szekrényei – tömörfa szekrények, amiket a nagyapám szerelt fel, és amikért én fizettem négyezer dollárt három nyárral ezelőtt – szilánkosra tört, szaggatott szalagokban lógtak a zsanérokról. A kerámia csempézett konyhai hátfal fehér porrá zúzódott. A folyosón minden tükör összetört, az üvegszilánkok úgy borították a keményfa padlót, mint a jég.

A konyha romjainak közepén Teresa állt.

Vadnak tűnt, teljesen elszakadt a valóságtól. Haja verejtéktől és fehér gipszportól csomós volt; beesett szeme mélylila árnyékokkal szegélyezve. Régi munkásbakancsot és foltos télikabátot viselt.

Hólyagos, csupasz kezében egy húsz kilós vaskalapácsot szorongatott. A kalapács fejét vakolat- és festékdarabkák borították; vállmagasságban tartotta, hogy egyenesen a csiszolt gránit munkalapokba verje.

– Teresa Harper! Tedd le a kalapácsot! – parancsolta Miller seriffhelyettes, előrelépve, hangja szirénként hasított a porral teli levegőbe.

Teresa megdermedt. Lassan megfordult, lélegzete úgy kavargott a mellkasában, mint a száraz kavics. Amikor tekintete Miller seriffhelyettesen megakadt rajtam, aki az előcsarnokban álltam, arca eltorzult, és a nyílt, vad őrület kifejezését tükrözte.

„Te!” – sikította, és a hangja förtelmes falzetté torzult. „Azért jöttél, hogy elfoglald a palotámat?! Azért jöttél, hogy elfoglald, ami az enyém?!”

Megmozdította a lábát, az ujjpercei kifehéredtek a kalapács fa nyele körül. Ahelyett, hogy leengedte volna, hátravetette a nehéz fejet, és úgy támaszkodott, mintha egyenesen Miller seriffhelyettesen keresztül akarna rohanni felém.

„Mielőtt valaha is itt aludnál, porrá zúzom ezt az egész helyet!” – sikította, és fél lépést előre lendült. „Semmi vagy! Egy hiba vagy, amit harminc évvel ezelőtt ki kellett volna vetnem!”

„DOBJA LE A FEGYVERT MOST!” – ordította Miller.

Egyetlen, gördülékeny mozdulattal a rendőrhelyettes közénk lépett, előhúzta sárga sokkolóját a mellényéből, és egyenesen anyám mellkasának közepére célzott.