1. RÉSZ

„Ha nem tudja a helyét, hadd tanuljon!” – kiáltotta a húgom, mielőtt a cipőt a terhes feleségemre dobta.

A sarok Mariana vállát találta el, és a fotel mellé zuhant, ahol ült. Mariana felnyögött, ösztönösen a hasára húzta a kezét, és néhány másodpercig mozdulatlanul maradt.

Éreztem, hogy meghűl bennem a vér.

– Paola… épp most dobtál egy cipőt a feleségemre.

– Ó, Daniel, nem mintha én vágtam volna hasba – felelte a húgom, mintha az bármit is megoldana. – Különben is, az az én székem. Úgy ült ott, hogy tudta, mindig azt használom.

Megvártam, míg apám elhallgattatja.

Rogelio ehelyett szárazon felnevetett.

– Amióta terhes, úgy tűnik, senki sem mondhat neki semmit.

Anyám, Teresa, felvette a cipőt a padlóról. Azt hittem, megkérdezi Marianától, hogy jól van-e.

Odaadta Paolának, és így szólt:

–Legközelebb kérdezz rá, mielőtt leülsz, drágám. Tudod, hogy van azzal a székkel.

Ez a mondat végre felnyitotta a szemem.

Mariana nem válaszolt. Csak a kabátját kérte tőlem.

Felsegítettem, és elhagytuk a szüleim lakását Tolucában. Lassan lementünk a földszintre, mert a lift hetek óta nem működött. Mariana a karomra támaszkodott, miközben éreztem, hogy valami eltörik bennem.

Nem csak a cipőről volt szó.

Három héttel korábban apám egyedül hívott be.

Paola saját szépségszalont szeretett volna nyitni. Talált egy kis helyiséget, és apámnak szüksége volt rá, hogy én is szerepeljek a kölcsön kezeseként.

„Ez csak formalitás” – mondta nekem. „A húgodnak ügyfelei vannak. Mindent kifizet.”

– És mi van, ha nem fizet?

– Ne kezdd. Erre való a család.

Stabil állásom volt egy autóalkatrész-gyárban, és igazolható fizetésem volt. Apám tökéletesen tudta, miért akart engem a bank.

Még nem írtam alá, de már elküldtem a jövedelemigazolást.

És valami rosszabbat tettem: nem mondtam el Marianának a teljes igazságot.

Mondtam neki, hogy csak „néhány dokumentummal” segítek.

Miközben egy klinikára autóztunk, végre bevallottam neki.

–Apám Paola érdemeihez akar hozzájutni.

Marianna lassan megfordult.

– És ezt már tudtad?

– Igen, de én még semmit sem írtam alá.

– Mikor tervezted elmondani?

Nem kaptam értelmes választ.

A klinikán Marianát megvizsgálták. A baba jól volt. Az ütés csak egy zúzódást hagyott a vállán.

Amikor visszaértünk a kocsihoz, kinézett az ablakon és azt mondta:

– A legrosszabb az egészben nem a húgod. A legrosszabb az egészben az, hogy mindenki meg van győződve arról, hogy azt csinálhat, amit akar, aztán azt mondja: „Mi család vagyunk.”

Elővettem a mobilomat.

Felhívtam a bankot.

Azonnal kértem a pályázatban való részvételem visszavonását.

Az alkalmazott megerősítette, hogy mivel még nincs aláírt szerződés, lemondhatják a beavatkozásomat.

– Ki akarok maradni – mondtam.

Kevesebb mint öt percig tartott.

Másnap reggel tizennégy nem fogadott hívást találtam apámtól.

Aztán jött egy üzenet:

„Tényleg ezt tetted? Hívj MOST!”

Amikor végeztem a munkával, Rogelio már várt rám a gyár előtt.

Nem akarta megkérdezni, hogy van Mariana.

A pénzről akartam beszélni.

„Van fogalmad arról, hogy mit okoztál?” – kérdezte. „Már kifizettem a foglalót a helyért.”

Csak bámultam rá.

– Milyen előleg?

Apám lehalkította a hangját.

– Tükröket, asztalokat, lámpákat, foteleket és felszerelést is rendeltem. Egy részét már kifizettem.

– Mindezt megtetted, mielőtt aláírtam?

– Számítottam rád.

Ekkor értettem meg valami sokkal komolyabbat.

Apám nem kért tőlem segítséget.

Pénzt költöttem arra a feltételezésre, hogy az aláírásom már az övé.

És a legrosszabb részt még nem is tudtam.

El sem tudtam képzelni, mit fogok felfedezni, amikor Paola és a vőlegénye először összehasonlítják apám különböző történeteit.

2. RÉSZ

Két nappal később Paola felhívott a gyárban töltött szünetem alatt.

Sergio és én beszélni szeretnénk veled. Hagyd abba a hisztizést, és rendezzük a banki ügyet.

– Nincs mit javítani.

–Apa pénzt veszít miattad.

– Nem. Pénzt veszít, mert még azelőtt elköltötte, hogy jóváhagyták volna a hitelét.

Paola felhördült.

– A szüleim esküvői ajándékba adják nekem azt a házat. Csak a papírmunkában akartál segíteni.

Néma maradtam.

– Mit mondtál?

–Ez az esküvői ajándékom. Anyának és apának vannak megtakarításai. A kölcsön átmeneti volt.

Nem ezt mondták nekem.

Apám biztosított róla, hogy Paola minden hónapban fizetni fog.

Azon az estén a feltételezett leendő stúdió előtt találkoztunk. Sergio, a vőlegénye is ott volt.

Elmagyaráztam neki, hogy én leszek a felelős a tartozásért, ha Paola nem fizet.

Sergio összevonta a szemöldökét.

– Rogelio azt mondta nekem, hogy befektetésben tartják a pénzt, és csak addig van szükségük a hitelre, amíg hozamvesztés nélkül fel tudják venni.

Három változat.

Nekem: „Paola fizetni fog.”

Neki: „Átadjuk a helyet.”

Sergiónak: „Vannak megtakarításaink.”

Sergio felhívta apámat, és kihangosította.

– Don Rogelio, mondja meg világosan: van pénz a helyiségek megvásárlására?

Több másodpercnyi csend következett.

– Van egy terv – felelte.

– Nem azt kérdeztem, hogy van-e terv. Azt kérdeztem, hogy van-e pénz.

– Együtt túljutnánk ezen.

Paola elsápadt.

– Apa, azt mondtad, hogy ez az ajándékom.

– Lányom, ne bonyolítsd túl a dolgokat…

Sergio kikapcsolta a telefonját.

Paola most először tűnt kevésbé haragosnak rám, mint inkább zavartnak.

De nem tartott sokáig.

– Nos, mindent elrendeztünk – mondta. – Daniel visszatérhet a kölcsönhöz, és kész.