– Jövő héten. Utána már csak a ház rendbetétele van hátra.
Úgy tettem, mintha nem hallanám.
Több nap telt el.
Minden este Mauricio mellé ültem, és a régi pékségünkről, a testvéréről, Andrésről és az édesanyjáról, Elenáról beszélgettem vele.
Claudia minden alkalommal gúnyolódott rajtam, amikor rajtakapott olvasni.
– Megőrültnek tűnik, Don Rafael. Olyannal beszélget, aki még a létezéséről sem tud.
De Dr. Lucía Aranda, a neurológusom, azt javasolta, hogy továbbra is verbális stimulációt tartsak fenn.
„Nem tudhatjuk pontosan, mit érzékel. Beszélj hozzá gyengéden, és figyeld meg a reakcióit” – magyarázta.
Május végén egy este, miközben Claudia és Beatriz nem voltak otthon, elkezdtem mesélni Mauriciónak egy történetet a gyerekkorából.
–Emlékszel, amikor kilencéves korodban meg akartad sütni az első kenyeredet? Annyi lisztet tettél bele, hogy tetőtől talpig fehér lettél.
Mosolyogtam az emlékre.
– Anyukád mérges lett, mert rendetlenséget csináltál a konyhában. De te azt mondtad: „Nem számít, apa. Egyszer nekem is lesz egy olyan vállalkozásom, mint a tiéd.”
Valami furcsát éreztem.
Mauricio ujjai finoman összezárultak a kezem körül.
Mozdulatlanul maradtam.
-Fiú?
A szemhéja remegett.
Aztán kinyitotta a szemét, és egyenesen rám nézett.
Nem az az elveszett tekintet volt, amit hónapok óta láttam.
Engem nézett.
“Ha… ha.
Majdnem leestem a székről.
– Mauricio! Fiam!
Szapora lett a légzése, miközben megpróbált beszélni.
Közel vittem a fülemet az ajkaihoz.
—A… portfólió…
– Melyik portfólió?
– Az… irodámban… irattartó szekrényben… lent…
Megsimogattam a homlokát.
– Ne erőltesse meg magát, felhívom az orvost.
De újra megfogta a kezem.
A tekintete tele volt olyan fájdalommal, amit soha nem fogok elfelejteni.
–Apa… Klaudia tudta…
– Mit tudott az, fiam?
Több másodpercbe telt, mire válaszolt.
– Hogy felfedeztem… a rablásokat.
Borzongást éreztem.
– A baleset előtt?
Mauricio egyetértően pislogott.
Aztán összeszedte minden erejét, hogy kimondjon néhány szót, ami mindent megváltoztatott:
– Azon az estén… Megmondtam neki, hogy válni akarok… Ő küldött arra az útra…
Nyeltem egyet.
— Mi történt ott?
Egy könnycsepp gördült le az arcán.
– Keresd a portfóliót… Van benne egy levél a számodra… És egy fénykép, ami megmagyarázza, miért féltem.
A kimerültségtől lecsukódott a szeme.
Azonnal felhívtam a neurológust.
Amíg az utasításaira vártam, az iroda felé néztem, ahová Claudia megtiltotta, hogy belépjek.
Most először értettem meg, hogy a fiam balesete talán nem is egy egyszerű szerencsétlenség volt.
És hogy a válasz, amit mindannyian el akartak rejteni, talán abban a mappában van.
3. RÉSZ
Dr. Lucia még aznap este megérkezett.
Mauricio vizsgálata után megerősítette, hogy jelentős tudatos reakciót mutatott. Elmagyarázta, hogy a felépülése egyenetlenül haladhat előre, és hogy azonnali kórházi kivizsgálásra van szüksége.
Mauriciót neurológiai vizsgálatokra és orvosi megfigyelésre szállították.
Mielőtt elment, sikerült elismételnie egy szót, miközben megszorította a kezem.
—Portfólió.
Megígértem, hogy megkeresem.
Kihasználtam, hogy Claudia nem volt otthon, Beatriz pedig még nem ért vissza, hogy bemenjek az irodába. Mauricio megmondta, hol találom, és tudtam, hogy nincs sok ideje.
Kinyitottam a fém irattartó szekrény alsó fiókját.
Több mappa mögött egy barna bőrmappát találtam.
Volt rajta egy kis kombinációs zár.
Emlékeztem, hogy Mauricio gyakran használta anyja születési dátumát személyes jelszavaként.
Kipróbáltam azokat a számokat.
A lakat kinyílt.
Három boríték volt benne.
Az első számlakivonatokat, átutalási bizonylatokat és céges dokumentumokat tartalmazott.
A második fényképeket és beszélgetések nyomtatott másolatait tartalmazta.
A harmadikra Mauricio kézírásával írták rá a nevemet.
„Apámért, Rafaelért.”
Leültem az íróasztalhoz.
Először a pénzügyi dokumentumokat nyitottam meg.
Az átutalások nyolc hónappal a baleset előtt kezdődtek. Szinte minden kedden negyven-nyolcvanezer peso közötti összegeket utaltak át üzleti számlákról egy Ivánhoz köthető szolgáltató cégnek.
Az a cég nem tartozott Mauricio szokásos beszállítói közé.
Olyan számlák voltak tanácsadói szolgáltatásokért, amelyeket Javier nem ismert fel, és olyan kifizetések, amelyeket Claudia adminisztrátori hozzáférésével engedélyezett.
Az összeg meghaladta a kétmillió pesót.
Az egyik lapra Mauricio ezt írta:
„Egyeztessen Javierrel. Nem én engedélyeztem ezeket a tranzakciókat.”
Aztán megnyitottam a fényképeket.
Claudia és Ivan együtt jelentek meg szállodákban, éttermekben és egy bútorozott lakásban.
De egy kép különösen felkeltette az érdeklődésemet.
A két férfi egy íróasztalnál ült egy irodában, és néhány papírt nézegettek.
Egy ingatlancég logója volt látható az asztalon.
A fénykép hetekkel a baleset előtt készült.
A hátoldalon Mauricio ezt írta:
„Iván folyton ragaszkodik hozzá, hogy megvegye a részvényeimet. Claudia szerint ez egy jó lehetőség. Én egyikükben sem bízom.”
Végül felbontottam a levelet.
Az első szavaktól égett a szemem.
„Apa: Ha azért olvasod ezt, mert történt velem valami, akkor tudd, hogy megpróbáltam rendbe hozni, mielőtt belekevertem volna téged. Nem akartalak aggódni azok után, amin keresztülmentél anya halálakor.”
Meg kellett állnom.
Olvass tovább.
Mauricio elmagyarázta, hogy a bankszámlakivonatok személyes ellenőrzése során fedezte fel az átutalásokat. Először azt hitte, hogy számviteli hibákról van szó.
Később olyan üzeneteket talált, amelyek megerősítették, hogy Claudia és Iván kapcsolatban állnak.
Megőriztem a számlakivonatok másolatait, és megkértem Javiert, hogy ellenőrizze a tranzakciókat.
A baleset éjszakáján úgy döntött, szembeszáll a feleségével.
„Mondtam neki, hogy tudok a pénzről és Ivánról. Azt is mondtam, hogy válni akarok.”
A levél szerint Claudia sírni kezdett.
