A gálaest estéjén az Operaház zsúfolásig megtelt. A páholyokban a társadalom legbefolyásosabb emberei és a művészvilág krémje ült. Amikor a négy férfi megjelent a színpadon – ezúttal nem nevetségesnek szánt rózsaszín tütükben, hanem elegáns, fekete balettruhában –, a közönség már a zene elindulása előtt felállva tapsolt.
A zene felcsendült, és ők újra táncoltak. Bár a mozdulataik talán egy hajszállal lassabbak voltak, mint fiatalkorukban, a szívük és a lelkük minden rezdülésben ott lüktetett. A fájdalom, az elmúlt évtizedek elvesztegetett ideje és az újbóli egymásra találás öröme mind benne volt a koreográfiában.
A tánc legvégén, az utolsó nehéz forgásnál a beteg barátjuk ereje hirtelen elfogyott, és megbotlott. A közönség rémülten felszisszent. De a másik három férfi azonnal ott termett. Nem hagyták, hogy leessen. Elkapták, és egy gyönyörű, improvizált mozdulatsorral a magasba emelték, mintha ez a tökéletes befejezés mindig is a koreográfia része lett volna. Úgy tartották őt a magasban a ragyogó fényben, mint egy igazi hőst, miközben a zene utolsó akkordja is elhalkult.
A csendet ezúttal nem nevetés, hanem zokogás törte meg. A nézőtéren senki sem tudta visszatartani a könnyeit.
Két héttel a fellépés után a beteg barátjuk békésen, álmában hunyt el a nyugdíjasotthonban. Az arcán megnyugvás és egy halvány mosoly ült. Tudta, hogy az élete nem volt hiábavaló, és a legnagyobb álmát – ami évtizedekig csak egy fájó illúzió volt – a legjobb barátaival együtt válthatta valóra a világ egyik legszebb színpadán.
A megmaradt három barát többé nem lépett fel. Ehelyett a gálaestből származó bevételekből és az adományokból létrehoztak egy alapítványt, amely hátrányos helyzetű fiatal tehetségeket támogatott. Céljuk az volt, hogy egyetlen gyereknek se kelljen feladnia a táncos álmait a szegénység vagy a körülmények miatt, ahogy nekik kellett annak idején.
A négy idős, egykor tütüt viselő férfi története pedig örökre beíródott a színház és az emberek emlékezetébe. Nem a tökéletes technikájuk miatt, hanem azért, mert bebizonyították a világnak a legfontosabbat: egy igaz álomnak nincs lejárati ideje, és a valódi barátság még az időnél és a halálnál is erősebb.
