1. RÉSZ

A hároméves kislány egy széken térdelt, és remegő kézzel próbált kimosni egy 400 eurós inget, amikor a kastély tulajdonosa megjelent az ajtóban. Ruhája átázott, szeme tele volt félelemmel, és olyan magyarázattal állt elő, amitől a milliomos meg sem szólalt.

– Kérem, uram, ne rúgja ki az anyámat. Beteg; én a munkáját végzem.

Álvaro Serrano, 39 éves, 15 éves, Madrid. Egy impozáns ingatlanban élt Pozuelo de Alarcónban, alkalmazottai voltak, akik bármilyen problémát megoldottak, és meg volt győződve arról, hogy a pénz kézben tarthatja a világot.

Délután négy órával korábban érkeztem vissza a tervezettnél, mert lemondtak egy megbeszélést.

Azt várta, hogy üresen találja a házat. Azonban víz csobogását hallotta a mosókonyhából, és egy halk éneklő hangot.

Ahogy közelebb ért, felfedezte Almát, Marina, a házvezetőnő lányát.

A kislány egy széket tett a mosogató elé. A kezében egy kávéfoltos fehér inget tartott. Annyi mosószert használt, hogy a hab szinte az egész felületet beborította.

– Alma, mit csinálsz itt?

A lány felugrott. A szék megingott, de Álvarónak sikerült megtámasztania, mielőtt elvesztette volna az egyensúlyát.

– Sajnálom. Anyának nagyon magas láza van. Tegnap sírt, mert még mindig tartozunk lakbérrel. Ha nem dolgozik, hajléktalanok leszünk.

Álvarót elöntötte a szégyen.

Marina két éve dolgozott neki. Mindig idegen volt számára. Soha nem beszélt neki a nehézségeiről.

A lány viszont meg volt győződve arról, hogy az az ing volt az egyetlen dolog, ami elválasztotta az anyját az utcától.

Álvaro elzárta a csapot, betekerte egy törölközőbe, és lehajolt, hogy ránézzen.

– Az édesanyád nem fogja elveszíteni az állását, mert beteg. Megígérem.

Alma bizakodva írta le.

– Még akkor is, ha az ing még mindig koszos?

– Még akkor is, ha százszor kell kimosni.

A kis halottkém

Aztán újra énekelt.

Álvaro mozdulatlanul maradt.

Ez a dallam nem csak egy gyerekdal volt. Az édesanyja, Inés Serrano, minden este énekelte neki, mielőtt meghalt, 27 évvel ezelőtt.

Különösen egy olyan mondatra emlékezett, amit soha nem hallott a szobáján kívül.

Aludj, kis farkas, mert a hold vigyázni fog rád. Ha a csillagok elhalványulnak, kövesd a virágokat a kertbe.

Az anyja „kis farkasomnak” hívta.

Álvaro érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.

– Ki tanította meg neked ezt a dalt?

-Anya. Azt mondja, hasznos, hogy megtaláljuk az embereket, amikor hiányoznak.

– És ki tanította meg neki?

– A nagymamám, Pilar.

Álvaro ismerte ezt a nevet, bár még mindig nem értette, miért.

A kislány a kert felé mutatott.

– Anya azt mondja, hogy a nagymamám ismerte a hölgyet a fotón az irodádban. A kék ruhásat.

Álvaro szíve hevesen kezdett vert.

Az irodájában volt egy fénykép Inésről, amelyet néhány nappal a halála előtt készítettek.

– Ismerte a nagymamád az anyámat?

Alma bólintott.

– Itt voltam azon az estén, amikor anyád a mennybe ment.

Álvaro azonnal elvitte a lányt a kis szolgálati lakásba.

Marina sápadtan és lázasan feküdt. Amikor meglátta a férfit bejönni, megpróbált felkelni, hogy bocsánatot kérjen, de a férfi azt mondta neki, hogy pihenjen, és orvost hívott.

Aztán Pilarról kérdezte.

Marina abbahagyta a ránézést.

– Anyukám a családjáért dolgozott, amikor kicsi voltam.

– Pilar Ortega?

-Igen.

Álvaro végre felismerte a vezetéknevet.

Pilar Ortega Inés halála után azonnal eltűnt a házból. Az apja mindig azt állította, hogy a lány ellopott néhány holmit és megszökött.

– Marina, tudnom kell, mi történt azon az éjszakán.

Lehunyta a szemét.

–Négyéves voltam. Anyám elrejtett egy kamrában. Veszekedést hallottam, üvegtörést, és azt, hogy anyám könyörgött valakinek, hogy engedje el.

Álvaro érezte, hogy forog a szoba.

– Emlékszel, ki vitatkozott vele?

Marinak több másodpercig sem kellett válaszolnia.

– Nem láttam az arcát. De hallottam a nevét.

– Milyen név?

—Julian.

Álvaro hátralépett.

Julián Serrano a nagybátyja volt, apja öccse.

Ugyanaz a férfi, aki megszervezte Inés temetését, aki megtanította vezetni, és aki 27 éven át újra és újra azt mondta neki, hogy az édesanyja ismeretlen támadók által elkövetett támadás során halt meg.

És Álvaro most először értette meg, hogy talán egész életét azzal töltötte, hogy bosszút akart állni olyan embereken, akik soha nem is léteztek.

2. RÉSZ
Álvaro nem hívta fel a nagybátyját. Tudta, hogy Julián bármilyen vádat képes meggyőző történetté alakítani. Először is bizonyítékra volt szüksége.

Másnap reggel meglátogatta Tomás Roldánt, a Construcciones Serrano korábbi könyvelőjét. A nyugdíjas Alcalá de Henaresben élt, és Inés nevének hallatán letette a kávéscsészéjét.

„Az édesanyád rájött, hogy Julián a cég pénzét átutalja fedőcégekhez” – vallotta be. „Fel akarta jelenteni. Az édesapád, Santiago, azt követelte tőle, hogy hallgasson, hogy megvédje a család nevét.”

– Mindent tudott az apám?

– Többet tudott, mint amennyit elmondott neked.

Santiago négy évvel korábban halt meg. Álvaro értelmetlen dühöt érzett egy olyan ember iránt, akitől már nem tudott kérdéseket feltenni.

Otthon Almát Marina mellett ülve találta, amint filctollal egy családot rajzolt. Álvarót egy eltúlzott nap alatt ábrázolta.

– Azért tettelek ide, mert segítettél anyának – magyarázta.

Marina elpirult, és bocsánatot kért lánya merészségéért. A férfi sokkal tovább bámulta a rajzot a kelleténél.