Megdörzsöltem a halántékomat. – Nincs időpontja? Akkor küldd el. – Azt hiszem, ezt neked kell intézned – mondta, és egy másodpercnyi csendet hagyott. – Anyád az.
A tollam megállt a papír fölött. Három év. Három év telt el anélkül, hogy láttam volna az arcát, vagy hallottam volna a hangját. A bontatlan levelek még mindig ott hevertek egy cipősdobozban a szekrényem mélyén. – Küldd be – mondtam végül.
Amikor anyám belépett, egy pillanatra azt hittem, rosszul látok. Eltűntek a drága selyemkendők, a tökéletesen formázott frizura, az arany ékszerek, amik valaha a páncélját alkották. Egy egyszerű, szürke kabátot viselt, a haja ritkább és őszesebb lett. Az arca beesett, a szemeiből sugárzott az a fajta kimerültség, amit nem lehet kipihenni.
Lassan leült a velem szemben lévő székre. Nem a főnöki asztalom mögül figyeltem; felálltam, és leültem a kanapéra, de tisztes távolságot tartva.
– Nora – suttogta. A hangja reszketett. – Köszönöm, hogy fogadsz. – Mit akarsz? – A hangom mentes volt minden érzelemtől. Se harag, se sajnálat. Csak hideg, üzleti precizitás.
Nagyot nyelt, és a kezeit a táskája pántján tördelte. – Apád… apád nagyon beteg. A per után, amikor elvesztett mindent… az ivásba menekült. Most a kórházban van. A mája felmondta a szolgálatot.
Ránéztem. Arra vártam, hogy érezzek valamit. Bármit. De a szívem olyan csendes maradt, mint a Fairline üvegfalú tárgyalója volt azon a napon. – És? – kérdeztem.
Anyám szemei megteltek könnyel. – Nora, nincsenek tartalékaink. A kórházi számlák felemésztenek mindent. A nagymamád alapjából jövő járadék nélkül alig tudjuk fizetni az albérletet. Elise… ő elköltözött a városból. Egy pincérnői állása van valahol, nem áll velem szóba. Teljesen egyedül vagyok.
– Elise is rájött, hogy a te és apám szeretetének ára van – mondtam, és a hangom még hűvösebb lett. – És ő nem volt hajlandó kifizetni azt, miután a tiéd volt a felelősség az esküvője tönkretételéért.
Anyám arca megremegett. – Sajnálom! Istenem, Nora, annyira sajnálom! Minden éjjel arra ébredek, hogy látom az arcodat abban a kórházi ágyban. Hogy cserbenhagytalak. De apád manipulált! Azt mondta, ha nem tartok vele, a család szétesik!
Felálltam, és az ablakhoz sétáltam, háttal neki. – A család már régen szétesett, anya. Mielőtt én a kórházba kerültem volna. A ti családotok a pénzen, a státuszon és a látszaton alapult. Én egy hiba voltam a rendszerben.
Lassan megfordultam. – Miért jöttél ide? – kérdeztem újra, de ezúttal a válasz már benne volt a levegőben.
Anyám lehajtotta a fejét. – Pénzt kérni. Csak annyit, hogy át tudjuk vinni apádat egy jobb ellátóba. Kérlek, Nora. Nem hagyhatod meghalni. A véred.
– A vérem – ismételtem a szót, és éreztem, ahogy az emlékezés dühének egy apró szikrája felvillan bennem. – Hol volt a vérem, amikor egyedül ébredtem az altatásból? Amikor nem tudtam, hogy valaha is fogok-e még járni? Hol volt a vérem, amikor apám hamisította az aláírásomat?
Odasétáltam az asztalomhoz, és elővettem egy csekkfüzetet. Anyám tekintetében felcsillant a remény. De nem csekket írtam. Egy névjegykártyát csúsztattam át az asztalon. – Ez egy állami finanszírozású szociális intézmény száma. Nagyon jó szakembereik vannak az ilyen esetekre. Ingyenes.
Anyám a kártyára, majd rám nézett, és az arca eltorzult a kétségbeeséstől. – Nora, könyörgöm! – Ne könyörögj, anya. Nem áll jól neked – mondtam, miközben visszaültem az asztalom mögé. – A bank sosem volt a te lányod. És a lányod sosem volt a bankod. Viszlát.
Ahogy kisétált az irodából, láttam a vállai megereszkedését, a végleges, megmásíthatatlan vereséget. Nem éreztem diadalt. De bűntudatot sem. A karma nem egy láthatatlan erő; a karma a tetteink egyenes következménye. Apám egy életet épített arra, hogy másokat kihasználjon. Most a saját romjain kellett megpihennie.
5. rész
Az élet folytatódott. Két héttel anyám látogatása után az asszisztensem, Marcus, akivel az évek során olyan mély, néma szövetség alakult ki közöttünk, ami több volt pusztán munkakapcsolatnál, vacsorázni hívott.
Nem egy hivatalos, céges vacsorára. Hanem abba a kis, eldugott olasz étterembe, amit mindketten annyira szerettünk, mert nem a presztízsről szólt, hanem az ízekről és a melegségről.
– Szóval – mondta Marcus, miközben a borát forgatta a pohárban. A gyertyafény lágyan megvilágította az arcát. – A hír igaz. Apád tegnap éjjel elment.
Bólintottam. Már délelőtt kaptam az értesítést a kórháztól, mivel jogilag még mindig az egyetlen bejegyzett “fizetőképes” rokona voltam, annak ellenére, hogy minden kapcsolatot megszakítottam velük. Elintéztem, hogy a kórház átutalja a költségeket egy alapítványhoz, amit anonim módon támogattam. A temetését egy egyszerű állami parcellában tartották. Nem volt pezsgő, nem voltak beszédek, nem volt királyi pompa.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Marcus, és a hangja tele volt azzal a figyelemmel, amit az elmúlt harminc évben hiába kerestem a saját családomban.
Letettem a villámat, és kinéztem az ablakon a város eső áztatta utcáira. – Olyan érzés, mintha egy nagyon régi, szakadt kabátot végre kidobtam volna. Nem ad melegséget, de valamiért ragaszkodsz hozzá, mert a tiéd. Aztán, amikor végre megválsz tőle, rájössz, hogy a hideg sosem kintről jött. A kabát maga volt a probléma.
