1. RÉSZ
– Ha nem akarsz többé a terminálban aludni, gyere velem, és vigyázz a két lányomra – javasolta egy idegen, mintha zsáknyi kukoricát venne.

Megköszönés nélkül néztem rá. Három nappal korábban Creelben a panzióm, ahol dolgoztam, rövidzárlat miatt leégett. Elvesztettem a ruháimat, irataimat és a matracom alatt tartott szerény megtakarításaimat is. A tulajdonos két fizetési időszakra sem fizetett, így mindössze 370 pesóm, egy 18%-os kamatozású mobiltelefonom és egy kölcsönkapott kabátom maradt. Odakint elkezdődött november első havazása.

Az idegen neve Mateo Ruiz volt; 39 éves volt, és lisztért, állatorvosi antibiotikumért és lótakarmányért lépett be Don Ernesto boltjába. Széles vállú volt, keveset beszélt, és a fáradtság tükröződött az arcán.

„Nem feleséget keresek” – tisztázta. „Szükségem van valakire, aki főz, gondoskodik a házról, és Camilánál és Renatánál lakik, amíg én dolgozom. Szállás és ellátás, valamint havi 9000 peso három hónapon keresztül.”

– És aztán otthagysz a hegyekben?

– Akkor te döntöd el, hogy visszajössz-e. Én fizetem az utat.

Felesége, Elisa, hét hónappal korábban halt meg egy autóbalesetben. Camila kilenc, Renata ötéves volt. 45 kilométerre laktak San Juanitótól, az utolsó 12 kilométert egy földút mentén, amelyet a hó könnyen lezárhatott. Mateo kerítéseket javított, erdészeti brigádokat irányított, és nyáron két faházat adott bérbe. Mivel senki sem volt otthon, nem tudott dolgozni, és a lányokat sem etetni.

Az ajánlat gyanúsnak tűnt, ezért nem fogadtam el azonnal. Kértem a választói igazolványát, a pontos címét és két referenciát. Lefényképeztem a teherautója rendszámát, és mindent elküldtem Anának, az unokatestvéremnek Chihuahuába. Don Ernesto felhívta az általános iskola igazgatónőjét előttem; ő megerősítette, hogy Mateo a lányok apja, és hogy Elisa meghalt. Felírtam a feltételeket egy papírra: biztosítással ellátott szoba, heti fizetés, abszolút tisztelet, és hazautazás, amikor csak kérem. Mateo elolvasta, aláírta, és hagytam, hogy Don Ernesto tanúként írja alá.

Azt is beleegyeztem, hogy minden este elküldöm a tartózkodási helyem, és egy kulcsszót, ha valami baj történne. Mateo nem sértődött meg.

– Ha a lányom lenne, arra kérnélek, hogy több óvintézkedést tegyen – mondta.

Ez nem bizonyította, hogy jó, de azt igen, hogy elfogadja a határokat. Megtanultam, hogy a veszélyes férfiak hajlamosak meggondolatlanul cselekedni, ha egy nő kérdéseket kezd el feltenni. Mateo még a kellemetlen kérdésekre is válaszolt, és 4500 pesót hagyott foglalóként.

„Most már készen állok” – mondtam. „De nem leszek senkinek az anyja. Alkalmazott leszek.”

– Ez jobban segíteni fog nekik, mint az ígéretek.

Bemásztunk a kisteherautójába. A platón ellátmány volt; mögötte, megkötözve Moro, egy hatalmas ló, és Niebla, egy szürke kanca nyergei hevertek, melyeket akkor használtak, amikor az ösvény járhatatlanná vált. Éjszaka érkeztünk meg egy napelemekkel, rádióval és szakaszos jelzéssel felszerelt rönkházhoz. A karám mellett egy friss földdel foltos lapát állt.

„Mit ástál el?” – kérdeztem.

Mateo összeszorította az állkapcsát.

– Sombra. Ő volt a lányok kutyája. A prérifarkasok két nappal ezelőtt ölték meg.

Bent füst, zsír és nedves ruhák szaga terjengett. Camila egy piszkavassal a kezében védte Renatát. Piszkos edények, takarók hevertek a padlón és nyitott konzervdobozok. Ezek a lányok nem lázadónak tűntek; mintha ostromolták volna őket.

– Ő Alma – jelentette be Mateo. – Maradni fog.

– Nem egy újabbat – köpte ki Camila.

Mateo kiment megnézni Morót és Nieblát. Nem próbáltam megölelni őket, és nem is tettettem, hogy kedves vagyok.

„Megtarthatod a piszkavasat” – mondtam Camilának –, „de tartsd távol a húgodtól. Előbb eszünk. Aztán majd szabályokat szabunk.”

Babot, szárított húst és krumplit találtam. Kitakarítottam a tűzhelyet, húslevest főztem, és feltettem a vizet forrni. Renata két tálnyit evett. Camila alig nyúlt a sajátjához, amíg azt nem gondolta, hogy nem figyelek oda.

Miközben szalvétákat kerestem egy zacskó mögött, találtam egy borítékot az önkormányzati Családsegítő Szolgálattól (DIF), benne egy lejárt időponttal. Camila kitépte a kezemből.

– Lorena nagynéném azt mondja, hogy apa elveszíti a házat az olyan nők miatt, mint te.

Mateo visszatért, mielőtt kérdezhettem volna. Vacsora közben senki sem szólt semmit. Később ő a padláson aludt; a lányok a tűzhely mellett; én pedig egy kis szobában, amelynek a zárját kétszer is ellenőriztem.

Hajnali 2:13-kor a családi tablet világított az asztalon. Nem nyúltam hozzá. Elég volt elolvasnom az értesítést, amit “Lore néni” küldött Camilának:

„Rejtsd el a levelet. Amikor az a nő közeledik, jelöld meg magad, és mondd, hogy bántott. Ha engedelmeskedsz, hamarosan velem fogsz élni.”

Aztán rájöttem, hogy az érkezésem nem indította el a problémát: valaki hetek óta hazugságot készített, és csak egy lányt csinált a főpróbából.

Szembeszálltál volna Mateóval aznap este, vagy úgy tettél volna, mintha semmit sem tudnál, hogy kiderítsd, ki mozgatja a szálakat?

2. RÉSZ
Lefényképeztem az értesítést a telefonommal, feljegyeztem az időt, és a tabletet pontosan ott hagytam, ahol volt. Nem fogok megvádolni egy gyereket, vagy szembesíteni az apját anélkül, hogy tudnám a teljes történetet.

Másnap reggel megvártam, míg Camila és Renata kimennek és megetetik Morót és Nieblát.

– Lorena arra kéri a lányodat, hogy színleljen sérüléseket – mondtam Mateónak, miközben megmutattam neki a fotót. – Találtam egy DIF-időpontot is. Ha hazudni akarsz, akkor vigyél el még ma Creelbe.