A társaság túlélte, bár kisebb létszámban. Don Ernesto egyetlen feltétellel tért vissza Monterreybe, amelyet unokája szabott ki: az asszony bármikor meglátogathatta, nem pedig akkor, amikor hívták.
Rodrigo továbbra is az elnöki poszttól távol dolgozott. Nem küldött virágot, és nem tartott beszédeket. A barátait sem használta fel arra, hogy megpróbálják meggyőzni a nőt. Megtanult várni anélkül, hogy a várakozást nyomásgyakorlássá változtatná.
Egyik este Lucia későn jött ki az irodájából, és az utca túloldalán találta a férfit két kávéval.
– Ez üldöztetés?
– Cecilia azt mondta, hogy későn fogsz elmész.
— Belső árulás.
Rodrigo átnyújtott neki egy cukormentes poharat. Több háztömbnyit mentek anélkül, hogy a kibékülésről beszéltek volna.
– Jövő hónapban Monterreybe utazom – mondta Lucía. – Látni akarom a nagyapámat.
– Nekem ez jónak tűnik.
– Nem fogod megkérdezni, hogy mikor jövök vissza?
Rodrigo ránézett.
– Visszajöhetsz, ha akarsz.
Lucía megállt. Don Ernesto, Beatriz, sőt még Rodrigo is éveken át összekeverte a szerelmet a választás jogával helyette.
Azon az éjszakán, először, senki sem próbálta megállítani vagy bármilyen irányba taszítani.
Lucía ujjaival megérintette Rodrigo kezét anélkül, hogy összefonta volna őket.
Nem ígéret volt.
Ez sem volt megbocsátás.
Ez valami olyasmi volt, ami mindkét családban mindig is sokkal nehezebb volt: egy teljesen szabad választás.
