Két év telt el azóta az októberi nap óta, amikor Cole és Ava átlépték a lakásom küszöbét. Két év, ami alatt a két rettegő, sárba ragadt, alultáplált kölyökből két gyönyörű, fenséges németjuhász lett. Cole egy igazi védelmezővé nőtte ki magát. Mellkasa kiszélesedett, tartása tekintélyt parancsoló lett, de a szemeiben megmaradt az a lágy, meleg fény, ami mindig is ott volt, amikor a húgára nézett. Ava kisebb maradt, a mozgása sokkal kecsesebb, szinte macskás. Ő nem az erővel, hanem az intelligenciával és a megérzéseivel hívta fel magára a figyelmet. Ha Cole volt a pajzsunk, akkor Ava volt a lelkünk.
A csapat – Dave, Marcus és Jake – az életem szerves részévé, és ami még fontosabb, Cole és Ava „nagybátyjaivá” váltak. A hétvégék, amiket régen egyedül töltöttem a tévét bámulva, most grillezésekkel, kirándulásokkal és hangos nevetésekkel teltek a közeli erdőben. Még Marcus is – aki egy egész délutánt képes volt úgy végigülni, hogy jó, ha három szót szólt – órákig dobálta a teniszlabdát a kutyáknak, és egyszer láttam, ahogy titokban, amikor azt hitte, senki sem látja, megpuszilja Ava feje búbját. Dr. Alexandra is a baráti körünk része lett. A kutyák miatti gyakori vizitek lassan kávézásokká, majd közös ebédekké alakultak, és a jelenléte olyan finom melegséget hozott a mindennapjaimba, amiről már el is felejtettem, hogy vágyom rá.
A városi közműveknél dolgozni sosem volt hálás feladat, de a kutyák érkezése óta a munkámra is másképp tekintettem. Már nem csak egy elvégzendő kötelesség volt, hanem valami, aminek értelme van. Hiszen sosem tudhatod, mit, vagy kit rejtenek a város láthatatlan, föld alatti erei.
Azon a bizonyos harmadik őszön, november elején, a természet úgy döntött, hogy próbára tesz minket. A meteorológusok napok óta figyelmeztettek egy példátlan erejű viharrendszerre, ami egyenesen a városunk felé tartott. Amikor megérkezett, az ég olyan sötét volt délben, mintha éjfél lett volna. Az eső nem esett, hanem mintha dézsából öntötték volna, a szél pedig fákat csavart ki tövestül, és villanyvezetékeket tépett le. A városi csatornarendszer, hiába dolgoztunk rajta éjt nappallá téve, kezdte megadni magát a hatalmas víztömegnek.
Vészhelyzeti ügyeletet rendeltek el. A csapatommal 24 órás műszakban voltunk. Mivel a lakásom egy alacsonyabban fekvő, árterülethez közeli részen volt, és az áram is elment, nem akartam, és nem is mertem otthon hagyni Cole-t és Avát. Ismertem őket. A sötétség és a bezártság túlságosan is emlékeztetett volna a múltjukra. Így hát velem jöttek. A nagy, sárga önkormányzati teherautó fülkéje lett a menedékük. Csendben, fegyelmezetten ültek a hátsó ülésen, miközben mi az esőben, derékig érő vízben küzdöttünk az eldugult lefolyókkal és a megáradt csatornákkal.
Hajnali kettő felé járt az idő. A fáradtság már nem is fizikai, hanem szinte spirituális volt. Mindenünk átázott, a kezünk zsibbadt a hidegtől. Épp egy külvárosi lakópark melletti patak gátját próbáltuk homokzsákokkal megerősíteni, ahol a víz már a házak kertjét nyaldosta. A teherautó fényszórói és a sárga villogók kísérteties fényt vetettek a tajtékzó, sáros vízre.
Hirtelen egy női sikoly hasított bele a vihar zajába. Nem a szél volt, és nem is egy állat. Egy emberi hang, tele tiszta, zsigeri rettegéssel.
Egy nő rohant felénk a sötétből, hálóingben, ami teljesen rátapadt a testére, a lábán nem volt cipő, és a sár beborította a térdét. Megbotlott, és egyenesen Jake karjaiba esett. – A fiam! – zokogta, alig kapva levegőt. – A fiam, Leo! Eltűnt!
Próbáltuk megnyugtatni, bevittük a teherautó fülkéjébe, ahol Cole és Ava azonnal érdeklődve, de óvatosan nyújtogatták felé az orrukat. A nő remegve mondta el, hogy a hétéves kisfia valószínűleg a viharban megijedt kutyájukat, egy kis spánielt próbált megkeresni, aki kiszökött a nyitva maradt hátsó ajtón. Az anya csak arra ébredt, hogy a gyerek ágya üres, és a hátsó ajtó tárva-nyitva verődik a szélben. A rendőrségnek és a tűzoltóknak esélyük sem volt időben ideérni, a város másik felén fákat takarítottak az utakról. Mi voltunk ott. Csak mi.
– Merre mehetett? – kérdezte Dave, miközben magára vette a nehéz esőkabátját. – A park felé… – mutatta az anya remegő kézzel a patak túloldalán elterülő sötét fás területet, amit az áradás már félig elnyelt. – Mindig oda jártak játszani.
Nincs olyan ember, aki felkészül egy ilyen pillanatra. Ránéztem a csapatomra. Jake arca sápadt volt, de határozottan biccentett. Marcus már vette is elő a legnagyobb, nagy teljesítményű reflektorokat a platóról.
Kinyitottam a teherautó hátsó ajtaját. Cole és Ava rám néztek. Nem parancsoltam nekik. Nem mondtam, hogy maradjanak, sem azt, hogy jöjjenek. De amikor Cole meglátta a feszültséget az arcomon, és meghallotta a kinti káoszt, habozás nélkül kiugrott a sárba. Ava szorosan követte. – Hozzátok a pórázokat? – kérdezte Jake, kissé aggódva, tekintettel az ítéletidőre. – Nem – ráztam meg a fejem. – Most nem én vezetem őket.
Elindultunk a sötét park felé. A víz hömpölygött körülöttünk. A látótávolság szinte nulla volt a zuhogó esőben. A lámpáink fénye csak a kavargó vízcseppeket és a behajló, recsegő ágakat világította meg. Óbégattunk, kiabáltuk Leo nevét, de a hangunkat azonnal elnyelte a szélvihar. Fél óra telt el, és a reménytelenség kezdett úrrá lenni rajtunk. Egy hétéves gyerek ebben a hidegben, ebben a vízben… a gondolatot elhessegettem, mielőtt teljesen formát öntött volna.
