Carmen a tűzhely előtt állt, az egyik kötényemet viselte. Az egyik lángon egy serpenyő, a másikon egy fazék krumpli volt.

Amikor meglátott, úgy tűnt, kényelmetlenül érzi magát.

– Panírozott szeleteket készítettem.

—Ya vi.

– Volt hús a hűtőben. Megkérdeztem Mauriciót, hogy használhatom-e.

Ez a részlet felkeltette a figyelmemet.

Megkérdezte.

-Természetesen.

– Krumplipürét is készítettem. Azt hittem, fáradt leszel, mire megérkezel.

Nem tudtam, mit mondjak.

Ez nem bocsánatkérés volt.

Carmen nem tűnt olyan nőnek, aki hozzászokott a szavakkal való bocsánatkéréshez.

Talán ez volt a legközelebbi dolog, amit fel tudott ajánlani.

– Köszönöm – mondtam. – Tényleg.

Tovább kevergette az olajat.

– Csak ne vedd el a tányéromat, ha nem ízlik.

Ránéztem.

Egy pillanatig nem tudtam, hogy komolyan gondolja-e.

Aztán megláttam a halvány mosolyt az ajka sarkában.

Nevettem.

– Attól függ, mit mond.

Ő is elmosolyodott, de alig.

A vacsora furcsán kellemes volt.

A rántott szeletek ropogósak voltak, a krumplipürében pedig sok vaj volt.

– Finom – mondtam neki.

Kármen vállat vont.

— Egyszerű.

Mauricio egyikről a másikra nézett.

– El sem hiszem. Túléltük.

Az anyja gyengéden megpaskolta a karját.

-Jön.

Attól a naptól kezdve nem varázsütésre lettünk legjobb barátok.

Az hamis lett volna.

Carmennek továbbra is erős karaktere volt.

Én is.

Néha másképp gondolkodtunk.

De valami lényeges megváltozott: elkezdett kérdezősködni, mielőtt költöztetné a dolgokat, és én már nem úgy értelmeztem minden megjegyzést, mint egy háború kezdetét.

Egyik délután még együtt is főztünk.

Ancho chiliszószt készített a húshoz, én pedig salátát.

– Több só kellene bele – mondta, miközben megkóstolta az öntetem.

Felvontam a szemöldököm.

Carmen mozdulatlan maradt.

Aztán mindketten elkezdtünk nevetni.

– Nos, de most igaz volt – mondta.

– Akkor add ide a sót.

Csak ennyit akartam a legelejétől fogva.

Engedetlenség.

Nincs felsőbbrendűség.

Tisztelem.

A következő hetek gyorsan teltek konzultációkkal, tanulmányokkal és Guadalajara környékén tett kirándulásokkal.

Rafael jó híreket kapott egy kivizsgálás során, amit ő is kihasznált. Carmen eredményei nem mutattak semmi komolyat, bár folytatnia kellett a kezelést, és néhány hónappal később vissza kellett térnie.

Elérkezett Tepicbe való visszatérésének napja.

Két bőrönd állt az ajtó mellett.

Rafael háromszor is ellenőrizte a jegyeit.

Mauricio levitt egy táskát a kocsihoz.

Betettem egy kis gyógyszert Carmen táskájába.

– Minden megvan hozzá?

-Azt hiszem.

– A tanulmányaid a kék mappában vannak.

-Igen.

Néhány pillanatig egyedül voltunk.

Kármen körülnézett.

Amióta megérkezett, most először tűnt úgy, mintha nem keresne semmi változást.

Egyszerűen csak megfigyeltem.

– Köszönjük, hogy befogadtak minket – mondta.

– Nem kell megköszönnöd.

-Igen, van.

Néma maradt.

– Kemény vagy.

Mosolyogtam.

– Mondták nekem.

– Amikor megérkeztem, azt hittem, te is egyike vagy azoknak a lányoknak, akik mindenen megsértődnek.

– És azt hittem, azért jössz ide, hogy felújítsd az egész konyhámat.

-Is.

Nem tudtam nem nevetni.

Lehalkította a hangját.

– Nehéznek találom.

-Milyen dolgot?

Carmen a lépcső felé nézett, ahonnan hallani lehetett, hogy Mauricio Rafaellel beszélget.

– Elfogadni, hogy a fiamnak már van saját háza.

Nem válaszoltam.

Ez volt az első alkalom, hogy komolyan beszélt a problémáról.

– Évekig mindent én döntöttem el. Mit evett, hogyan öltözködött, mit csinált, amikor beteg volt. Aztán azt gondolod, hogy mivel te még mindig az anyja vagy, tovább beleavatkozhatsz és megjavíthatod a dolgokat.

Sóhaj.

-És nem.

– Nem ugyanúgy.

Bólintott.

– Amikor elvetted tőlem azt a tányért, gyűlölni akartalak.

– Kitaláltam.

– Azt gondoltam: „Micsoda szemtelen nő!”

– Én is elképzeltem.

Mosolygott.

– De azon az estén Rafael mondott nekem valamit.

-Hogy?

– Ha mindenkivel így bánnék, egy napon senki sem akarna meghívni a házába.

Gyengédséget éreztem.

– A férje bátor.

– Negyven év után megtanulta megválasztani a pillanatot.

Nevettünk.

Carmen fogta a táskáját.

Mielőtt elment, megfordult.

—Legközelebb megmutatom, hogyan készítem a panírozott szeleteket, hogy a panírozás ne váljon le.

—Elfogadom.

– De mutasd meg nekem azt a húst a minapról.

Meglepetten néztem rá.

– Az, amelyik olyan kemény volt, mint egy cipőtalp?

Carmen zavartan lehunyta a szemét.

– Nem volt nehéz.

Ez volt az első alkalom, hogy beismerte.

-Tudom.

– Teresa háromszor is emlékeztetett rá telefonon.

– Kedvelem a húgodat.

– Nekem egyre kevésbé.

Megint nevettünk.

Mauricio megjelent.

– Minden készen áll?

Kármen bólintott.

Mielőtt átlépte volna a küszöböt, röviden megfogta a karomat.

– Vigyázz erre a házra!

-Én meg fogom tenni.

– És a fiam.

Megráztam a fejem.

— Vigyázunk egymásra.

Néhány másodpercig rám nézett.

Aztán elmosolyodott.

– Legjobb válasz.

Láttam őket lefelé menni a lépcsőn.

Amikor becsuktam az ajtót, éreztem, hogy leesik a vállamról a feszültség, amit majdnem egy hónapja cipeltem magammal.

Mauricio, miután elkísérte őket a főhadiszállásra, visszatért.

Bejött a konyhába, és kávézás közben talált rám.

– Anya mondott nekem valamit az autóban.

-Hogy?

– Szerencsés vagyok, hogy itt vagy nekem.

– És mit mondtál?

Közeledett.

– Ezt már tudtam, pedig néha úgy viselkedtem, mint egy idióta.

— Elfogadható válasz.

Megcsókolt a homlokomon.

A konyhára néztem.

A konyhám.

A só ott volt, ahol mindig is volt.

Az én serpenyőim is.

A függönyök még sötétek voltak.