De ezúttal…
Zsófi már nem félt.
A kislány egy kerekesszék mellett állt, a kezében egy virágcsokorral, ami majdnem túl nagy volt az apró kezeihez képest.
A kerekesszékben egy fiatal, kimerült nő ült, és egy puha, rózsaszín takaró alatt ringatta az újszülött kislányát.
Adrian húga, Clara.
Órákkal korábban engedték ki a kórházból egy nehéz szülés után.
Aztán hirtelen –
egy idősebb nő közeledett hidegen a kórház bejárata felől.
Klára anyósa.
Látható csalódottsággal nézett az újszülöttre.
– Ne várd meg a fiamat – mondta élesen. – Nem fog jönni.
Klára döbbenten meredt rá.
„De… ez az ő gyereke.”
Az idősebb nő arca azonnal megkeményedett.
– A fiam fiút akart – mondta hidegen. – És ez… egy lány.
Sophie még erősebben markolta a virágokat.
Mert hirtelen…
felismerte azt a tekintetet.
Ugyanaz a kegyetlenség.
Ugyanaz az elutasítás.
Mielőtt Clara válaszolhatott volna, a kórház udvarán fényszórók villantak fel.
Egy hosszú, fekete luxusautó gurult lassan a bejárat felé.
Az ajtók kinyíltak.
És Adrian kilépett egy újabb virágcsokorral a kezében.
Elegáns öltöny.
Nyugodt arckifejezés.
Védekező tekintet.
Egyenesen Clara felé sétált, és gyengéden megcsókolta az újszülött homlokát.
Aztán idegesen nézett Sophie-ra, aki mellette állt.
És melegen elmosolyodott.
– Ideje hazamenni – suttogta.
Zsófi óvatosan felnézett.
“Otthon?”
Adrian bólintott.
„A kastélyba, lányom.”
Az idősebb nő teljesen elsápadt.
Klára halkan sírni kezdett.
És Zsófi…
