– Mert úgy láttam, hogy az egész életemre mások készítették fel. A ház, a virágok, a férj. Minden jó volt, de semmi sem volt az enyém.

Várta, hogy Julian megítélje.

Egyszerűen csak annyit mondott:

– 22 évesen elfogadtam egy ilyen esküvőt.

A felesége jó asszony volt. Kilenc évig éltek együtt veszekedés és szeretet nélkül. Amikor egy betegség után meghalt, Julian megkönnyebbült.

„A végéig gondoskodtam róla” – vallotta be. „Soha semmiben sem szenvedett hiányt. De kilenc évet elvettem az életéből, mert nem volt bátorságom nemet mondani. Amikor hallottam a történetedet, nem egy szeszélyes nőt láttam benne. A legbátrabb embert, akit valaha ismertem.”

Márciusban a tulajdonos bejelentette, hogy eladja a földet. A szarvasmarhákat el kellett vinni, mielőtt az ingatlant átadták volna.

Amália 3 éjszakát töltött alvás nélkül.

A negyedik kopogott Julian ajtaján.

– Mi lenne, ha részletre megvennénk a teheneket, és bérbe adnánk az alattuk lévő földet?

– Milyen pénzből?

– Semmivel. Minden hónapban tejjel fogunk fizetni.

– Mi van, ha visszaesik a termelés?

– Mindent elveszítünk.

Hajnalig dolgoztak a számlák elkészítésén. A tulajdonosnak 19 napra volt szüksége a válaszadáshoz.

19-én megérkezett egy boríték.

Elfogadtam a javaslatot.

Amália a jegyzetfüzetét ölelte. Miután hónapokig csak azt mondta ki, amit nem akart, végre kimondta, amit akart.

Nem tudta, hogy a családja már úton van, hogy ismét lemondásra kényszerítse.

2. RÉSZ

Az autó májusban, szombaton érkezett meg.

Don Eusebio, Doña Teresa, Lupita és Ramiro kiszálltak a kocsiból. Amalia anyja láthatóan megöregedett néhány évvel. Ramiro hátramaradt, a kalapját tartva.

– Azért jöttünk, hogy rendbe tegyük a dolgokat – mondta az apja. – Ramiro még mindig feleségül akar venni.

Amália a férfira nézett.

-Igaz ez?

– A megállapodás továbbra is érvényben van – felelte Ramiro anélkül, hogy felnézett volna.

– Kilenc hónapig várt – tette hozzá Don Eusebio –. Hazatértek, szeptemberben lesz az esküvő, és két év múlva senki sem fog emlékezni erre a szégyenre.

Amália az anyjára nézett.

– Ezt akarod?

Doña Teresa sírni kezdett, de nem válaszolt.

Aztán Lupita tett egy lépést.

– Nem tudok férjhez menni.

-Mert?

Sergio apja azt mondja, nem engedi, hogy a fia bekerüljön egy olyan családba, ahol egy nő megszökött az esküvőjéről. Azt mondja, hogy a házasságok elutasítása a Navarro család egyik problémája.

– És mit mond Sergio?

Lupita ökölbe szorította a kezét.

– Fél szembenézni vele.

-Akkor nem velem van a baj.

– Persze, hogy te vagy az! – kiáltotta Lupita. – Én igenis férjhez akarok menni. 19 éves vagyok és szeretem Sergiót. Megfizetek azért, amit tettél.

A vád fájdalmasan igaz volt. Lupita egy olyan döntés miatt szenvedett, amit nem ő hozott meg.

Don Eusebio rájött, hogy megtalálta a sebet.

„Ez sosem csak rólad szólt, Amalia. Mondj egyetlen okot, amiért elutasíthatom Ramirót. Csak egyet. Ha tiszteletlenül bánt veled, engedély nélkül megérintett, vagy illetlenül beszélt veled, személyesen foglak megvédeni az egész város előtt.”

Amália Ramiróra nézett.

Kitalálhatnék valami apróságot.

Egyetlen mondat elég volt.

A családja szívesen látná vissza. Lupita férjhez mehetne. Soha többé senki nem nevezné hálátlannak.

Ramiro felnézett. Félelem tükröződött az arcán. Ő is tudta, hogy egy vád élete végéig kísértheti.

Amália mély levegőt vett.

– Nincs okom rá.

Az apja elvörösödött.

– Akkor gyere vissza.

„Nem akarok Ramiróhoz hozzámenni feleségül. Nem bántott. Rendes ember, és nem fogok hibát kitalálni, hogy elfogadtassam a döntésemet.”

– Ez nem válasz!

– Ez az egyetlen, amim van.

– Tönkreteszed a húgod boldogságát egy szeszély kedvéért?

Amália Lupitához fordult.

„Ha Sergio szeret téged, kiáll az apja előtt. Ha nem tud, jobb, ha megtudod, mielőtt férjhez mész.”

„Nincs jogod!” – kiáltotta Don Eusebio.

– Igen, te neveltél fel, etettél, és iskolába küldtél. Halálom napjáig hálás leszek neked. De mindez nem adott nekem életem hátralévő részét.

Don Eusebio felemelte a kezét.

Nem sikerült megütnie.

Julian két lépést tett előre a konyhából. Nem szólt semmit, de Amália apja leengedte a karját.

– Szóval már nincs családod.

Don Eusebio az autó felé sétált.

Doña Teresa odalépett a lányához.

Eszel?

– Igen, anya.

— Hol alszol?

Amália a pinceajtókra nézett.

– Egy szobában.

Az anyja megszorította a kezét, és elment.

Ramiro volt az utolsó.

„Bármit mondhattál volna rólam” – mondta. „Mindenki elhitte volna neked.”

-Tudom.

– Akkor kvittek vagyunk.

Feltette a kalapját és beszállt a kocsiba.

Amália úgy fejezte be délutáni munkáját, mintha mi sem történt volna. Aznap este lement a pincébe, és kinézett a padló közelében lévő keskeny ablakon.

Megértette, hogy talán az anyja úgy hal meg, hogy soha többé nem ölelheti át, és az apja soha nem fog megbocsátani neki.

Nem bánta meg semmit.

De soha nem éreztem még ilyen nagy magányt.

A tehenek első kifizetése másnap reggel volt esedékes.

A tejfelvásárló pedig bejelentette, hogy csökkenti az árat.

3. RÉSZ

Az első év majdnem teljesen tönkretette őket.

Amalia és Julián 11 napos késéssel fizették a havi törlesztőrészleteket. Sajtot árultak Tepatitlán piacain, és használt fával javították meg a kerítéseket.

Keveset aludtak és a pénzről vitatkoztak, de nem adták fel a projektet.