– Nem hagylak éhen halni – mondta a takarítónő… anélkül, hogy a legcsekélyebb fogalma lett volna, ki ő…
A pénztáros már kivette a kenyeret, amikor a táskámba nyúltam.
240 pesóm maradt, miután kilenc órán át takarítottam egy lakást a Del Valle negyedben. Ételt kellett vennem, és a heti buszjegyre is félretennem. Ennek ellenére, amikor láttam, hogy a férfi lehajtja a fejét, miközben elvették a tejét és a banánját, előretoltam a bevásárlást.
– Nálam töltse fel.
Megfordult. Körülbelül 50 évesnek látszott, ápolatlan szakállal és kifakult pólóval.
–Nem, asszonyom. Van pénzem. Otthon felejtettem a pénztárcámat, és töltőn hagytam a telefonomat.
– Aztán később fizet nekem.
Mögöttünk egy férfi felhorkant.
– Néhányan közülünk sietnek.
A vállam fölött ránéztem.
– És mások is éhesek. Most már haladunk.
A pénztáros lesütötte a szemét, hogy elrejtse a mosolyát.
Az idegen vásárolta cuccai 86 pesóba kerültek. Visszavittem néhány sütit és egy csomag sajtot, igyekeztem nem feltűnően csinálni.
Észrevette.
Kint megkérdezte, hogyan találhat meg.
– Lucía Mendoza a nevem. Takarítok errefelé, és keddenként ebben a szupermarketben vásárolok.
– Alonso – válaszolta –. Alonso Villaseñor.
–Örülök, hogy megismerhettem. Most pedig menj, mielőtt a banánjaid összenyomódnak.
A buszmegálló felé rohantam anélkül, hogy felfogtam volna, hogy épp most fizettem ki a vacsorát egy olyan embernek, aki képes lenne megvenni az egész épületet.
43 éves voltam, a válásom még mindig fájt, amikor esett az eső, és a kezeim idősebbnek tűntek, mint az arcom. Iztapalapában laktam, egy olyan lakásban, ahol a fűtés csak akkor működött, amikor kedvem tartotta.
A volt férjem elhagyott egy másik nőért, miután felemésztette a megtakarításainkat. Azóta nem bíztam az ígéretekben, és egy jegyzetfüzetre hagyatkoztam: nyomon követtem a munkáimat, a kifizetéseimet és az adósságaimat.
Az utolsó oldalon írtam valamit, amit senki sem tudott, kivéve a szomszédomat, Teresát:
“Takarítócég. Négy nővel kezdünk.”
Még mindig túl drága álomnak tűnt.
A következő kedden Alonsót a paradicsomok mellett találtam. Borotvált volt és egyszerű inget viselt.
„A hölgy a 86 pesóval” – mondta.
–A férfi, aki majdnem süti nélkül hagyott.
Nevetett, és átnyújtott nekem egy borítékot.
1000 peso volt.
86-ot dobtam, a többit pedig visszaadtam neki.
– Nem számoltam fel neki kamatot.
– Meg akartam köszönni.
– Már megtette azzal, hogy visszatért.
Meghívott egy kávéra. Elfogadtam, mert a következő busz 35 perc múlva indult.
A pékségben elmondta, hogy az édesanyja négy hónappal korábban halt meg. Éppen a házát rendezgette, ahol felnőtt a Portales negyedben, mielőtt eladta volna.
–Tegnap megtaláltam a naptárát. Még mindig bele volt írva, hogy csütörtökön fel kell hívnia.
Abbahagyta a kiskanál mozgatását.
Ismertem ezt a csendet.
–Anyukám 8 éve meghalt. Még mindig megvan a zöld pulóvere.
– Te használod?
– Már nem illik rám. De néha ki kell nyitnom a szekrényt, hogy lássam.
Alonso felnézett. Most először éreztem úgy, hogy valóban mellettem ül.
Amikor megkérdeztem tőle, hogy mivel foglalkozik, azt válaszolta:
– Ingatlanokkal foglalkozom.
Egy ügynökre gondoltam, aki lakásokat mutat és jutalékok beszedése érdekében kergeti az ügyfeleket.
Nem javított ki.
Következő beszélgetésünk egy égett rizsről készült fényképpel kezdődött.
„Még megmenthető?” – írta.
„Valószínűleg a fazék. A rizsnek masszára van szüksége.”
Nevetve hívott.
Vasárnap elmentem, hogy megtanítsam főzni. Vittem paradicsomot, fokhagymát és egy zacskó rizst, mert nem bíztam egy férfiban, aki bevallotta, hogy kidobott egy egész fazékat.
Az anyja házában antik bútorok, hímzett függönyök és egy citromfa álltak az udvaron. A tűzhely felett egy cserép díszelgett, amelyen ez a felirat állt: „Ahol ketten esznek, ott hárman is ehetnek.”
„Anyámat Oféliának hívták” – mondta nekem. „Mindig túl sokat főzött.”
Egy cipősdobozban találtuk a szakácskönyvét. Vörös rizst és kukoricás lepényt készítettünk, ami végül beesett a közepén.
Alonso megkóstolt egy szeletet, és becsukta a szemét.
Aztán sírni kezdett.
Nem adott ki hangot. Ott ült, kezében a tányérral, mintha szégyellné, hogy nem tud megállni.
Leültem mellé.
– Még nem kell eladnod.
–Mindenki azt mondja, hogy jó lesz, ha lezárom ezt a fejezetet.
– És mit mondasz?
A konyhára nézett.
– Hogy nem vagyok felkészülve.
– Akkor kezdd azzal, hogy magadra figyelsz.
Azon a délutánon anyja fényképét a polcra tette, ahelyett, hogy egy dobozba tette volna.
A következő hetekben üzenetek, séták és tamale reggelik voltak. Felfedeztem, hogy Alonso anélkül hallgatott, hogy megnézte volna a telefonját, és hogy apróságokra is emlékezett.
Meséltem neki a cégemről.
Kérdezett az időbeosztásról, az anyagokról és a szállításról.
„Túl sok időt vesztegetsz azzal, hogy átkelsz a városon” – jegyezte meg.
– Micsoda felfedezés! Jelenteni fogom a közlekedési hatóságoknak.
Nevetett, de aztán rajzolt velem egy térképet, hogy területenként csoportosíthassam a klienseket.
Nem ajánlott nekem pénzt.
Tetszett ez.
Én is kedveltem őt, bár még nem mertem kimondani.
Az igazság egy csütörtökön derült ki, miközben egy lakást takarítottam Polancóban.
A tulajdonos egy barátjával beszélgetett, amikor meghallottam a nevét.
– Alonso Villaseñor megerősítette, hogy vacsorára jön. A csoportja épp most vett egy újabb darab földet.
Egy ronggyal a kezemben kukucskáltam ki.
Egy nyitott magazin hevert az asztalon. Már a címsor elolvasása előtt felismertem az arcát:
