„Nem kérek szerelmet… csak egy gyereket. Aztán elmehetsz” – mondta a fiatal nő a vizet kérő férfinak.

Jacinta fejét lehajtva tűrte a nevetést és a suttogást. Utána bezárkózott El Mezquitébe, és még a piacra sem járt.

Azt viszont sosem tudta, hogy Laureano indította el a pletykát. Akarta a ranchot, de nem akart egy elszegényedett, család nélküli nőt feleségül venni. Úgy hitte, hogy ha egyszer megalázzák és egyedül marad, Jacinta eladja neki a földet.

Inkább dolgozott, amíg ki nem merült, mintsem hogy egyetlen botot is adjon neki.

Ezért, amikor gyereket kért Tomástól, nemcsak a magányát fejezte ki. Azt a részét is kiabálta, amivel be kellett bizonyítania Laureano tévedését.

Tomással az első néhány nap csendes volt. Hajnal előtt kelt, kerítéseket javítgatott, és órákat töltött a karámban, lassan közelebb kerülve a csikókhoz.

Nem próbálta erőszakkal leigázni őket.

„Egy ijedt állatot nem kell megütni” – magyarázta. „Fel kell fedeznie, hogy nem fogod bántani.”

Jacinta azon tűnődött, vajon a lovakról vagy magáról beszél.

Két hét múlva Relámpago, a legvadabb csikó, már Tomás kezéből evett. Egy hónap sem telt el, amikor hagyta, hogy Tomás tegye fel rá a nyerget.

Tomás megjavította a malmot, kitisztította a kutat, és kicserélt néhány tetőcserepet. Jacinta újra énekelni kezdett, miközben tortillákat készített. Esténként együtt vacsoráztak és beszélgettek a mesquite fa alatt.

Egyik ilyen éjszakán elmondta neki az egész igazságot.

Tomás már több napja távol volt, egy másik tanyán lovakat tépett. Távolléte alatt kidőlt egy lámpa a házában. Mire a szomszédok meglátták a tüzet, már túl késő volt.

„Ugyanazon a napon temettem el a feleségemet és a fiamat” – mondta. „Azóta arra gondolok, hogy ha nem utazom el, talán megmenthettem volna őket.”

Jácinta megfogta a kezét.

– Nem te gyújtottad meg azt a tüzet.

– De nem volt ott.

– És már 3 éve bünteti magát azért, mert életben maradt.

Tomás csendben sírt. A nő meg sem próbálta visszatartani a könnyeit.

– Most már értem, miért félt, amikor gyereket kértem tőle – suttogta Jacinta.

„Nem azért, mert nem akartam újra apa lenni. Azért, mert nem tudtam, hogy túlélném-e, ha újra elveszíteném mindazt, amit szeretek.”

– Már nem kérek tőle semmit.

– Tudom. Talán ezért kezdek maradni.

A hetekből hónapok lettek.

Mezquite felsóhajtott megkönnyebbülten. A bejáratott csikók jól fogytak, a termés javult, és a malom újra beindult. Tomás elmehetett volna elég pénzzel, de mindig talált valami mást, amit megjavíthatott.

Jacinta sem kérdezte meg tőle, hogy mikor indul el.

Egy vasárnap úgy döntöttek, hogy együtt mennek misére. Amikor beléptek a San Jerónimo de la Sierra-ba, a beszélgetések elhaltak. A nők figyelték őket, a férfiak pedig sokatmondó mosolyokat váltottak.

Tomás Jacinta mellett sétált, anélkül, hogy hozzáért volna, vagy elbújt volna.

Laureano Villaseñor megjelent a kijáratnál.

– Szóval ez az a hajléktalan férfi, aki beköltözött a tanyádra.

– Tomás Salcedo a neve – felelte Jacinta.

Laureano megvetően nézett rá.

– Meddig tervez maradni?

– Amíg Mrs. Ocampo úgy kívánja, hogy maradjak – felelte Tomás.

„A családomnak befolyása van ebben a városban. Nem bölcs dolog provokálni valakit, aki kirúghat.”

Tomás a lány tekintetét állta.

– Egy férfinak, akinek minden beszélgetésben emlékeztetnie kell magát a hatalmára, talán nincs annyija, mint amennyivel dicsekszik.

Laureano elsápadt a dühtől.

– El Mezquite földjei az enyémek legyenek.

Jácint egy lépést tett előre.

„Nem voltak azok, amikor megpróbáltál feleségül venni, és most sem lesznek azok. Soha többé ne gyere a házam közelébe!”

Laureano elment, de mielőtt felült volna a lovára, fenyegetőzött:

– Azok a földek az enyémek lesznek, vele vagy nélküle.

A szembesítés megerősített valamit, amit Jacinta már amúgy is érzett. Tomás nem úgy bánt vele, mint egy megtört nővel vagy teherrel. Úgy nézett rá, mintha az ereje nyilvánvaló lenne.

Azon az estén, a hintaszékekben ülve, a kapu melletti petícióról beszélgettek.

– Nem kértél tőlem gyereket – mondta Tomás. – Azt kérted, hogy ne haljak meg egyedül. Szeretetet kértél tőlem, pedig nem tudtad, hogyan nevezd el.

Jácinta lesütötte a tekintetét.

– És meg tudnád adni nekem ezt a szeretetet?

Tamás megfogta a kezét.

– Beleszerettem beléd azon a napon, amikor láttam, hogy egy beteg csikó mellé térdelsz, és addig beszélsz hozzá, amíg a remegése abbamarad. De félek, hogy olyasmit kívánok, amit elveszíthetek.

– Én is félek.

-Akkor fogyasszuk el együtt.

Amikor Tomás megcsókolta, nem volt sietség, semmi kötelezettség. Nem Jacinta kétségbeesett alku beteljesülése volt, hanem valami olyasminek a megszületése, amire egyikük sem mert reménykedni.

Basilio atya beleegyezett, hogy összeházasítsa őket.

De 15 nappal az esküvő előtt Laureano megérkezett El Mezquitébe egy helyi bíró és két vidéki tisztviselő kíséretében.

Egy olyan váltót vitt magával, amelyet Jacinta apja állítólag 12 évvel korábban írt alá. A dokumentum szerint El Mezquite hatalmas adósságot garantált a Villaseñor családnak.

Ha Jacinta nem fizet 15 napon belül, elveszíti az ingatlant.

„Ez a papír hamisítvány” – mondta.

– Van rajta aláírás és tanúk – felelte a bíró.

Laureano néhány lépéssel arrébb húzta.

„Van megoldás. Rohanj a hajléktalanhoz, és egyezz bele, hogy feleségül vegyél. Eltűnik majd az adósságod.”

Jacinta megértette, hogy sosem a pénzről szólt. Laureano nem bírta elviselni, hogy boldog legyen azzal a férfival, akit alacsonyabb rendűnek tartott.