Mert a teljesség nem a fizikai tökéletességben rejlik. A teljesség abban a képességben van, hogy képesek vagyunk-e szeretni, és hagyni, hogy szeressenek. Abban az akaratban, hogy minden reggel felkelünk, és a fájdalom ellenére is megpróbáljuk a legjobbunkat nyújtani azoknak, akik fontosak nekünk.
Amikor Thomas elvesztette a hitét a saját testében, Rubie mutatta meg neki, hogyan kell élni a korlátokkal, mégis határtalanul. Amikor én elveszítettem a hitemet az emberiségben, látva a kegyetlenséget, amit elkövettek ellene, ő mutatta meg nekem a megbocsátást azzal az egyetlen, apró, meleg nyalintással a kezemen.
Ma, évekkel a halála után is, ha egy reménytelennek tűnő, súlyosan sérült kutya érkezik a menhelyre, és az állatorvosok tanácstalanul csóválják a fejüket, én becsukom a szemem. Látom magam előtt Rubie egyenetlen, bicegő, mégis rendíthetetlen lépteit a kertben. Hallom Margaret nevetését. Látom Thomas kezét, amint erőt merít a kutya közelségéből.
És ilyenkor mindig azt mondom a csapatomnak: “Adjuk meg neki az esélyt. Ne a törött csontokat nézzétek. Keressétek meg a szívét.”
Rubie teste régen megpihent a tölgyfa árnyékában. De a lelke, az a hatalmas, rubinvörös lánggal égő lelke továbbra is ott él minden sántikáló, vak, vagy megsebzett kutyában, akit megmentünk. Ők a mi tanítóink. Ők mutatják meg nekünk, embereknek, hogy mit jelent valójában erősnek lenni. Az igazi erő sosem a lábakban rejlik. Az igazi erő az a csendes, elpusztíthatatlan lüktetés odabent, amely azt suttogja a sötétségben: “Még itt vagyok. Még mindig hiszek. Még mindig szeretek.” És amíg ez a lüktetés tart, addig az élet győzedelmeskedik, bármilyen formát is öltsön.
