1. RÉSZ
Azon a napon, amikor Don Fausto tolvajnak nevezett 40 munkás előtt, már eldöntötte, hogy elveszi tőlem sokkal többet, mint pusztán a munkámat.

Kilenc évig voltam a minőségellenőrzési vezető a Coatepec melletti kávéültetvényén. Ismertem minden egyes tételt, ellenőriztem a naplókat, és pusztán a kávébabok szaglásával ki tudtam mutatni a hibás erjedést. Ezért nem sírtam és nem is kértem bocsánatot, amikor a szekrényem melletti két zsákra mutatott.

– Látni akarom a tegnapi leltárt, a pénztárnaplót és a profitkamera felvételét.

Fausto Landa úgy mosolygott, mintha megbántotta volna a kérdésem.

– Neked kell itt magyarázatot adnod, Lucia.

A brigádvezető, Hilario, ragaszkodott hozzá, hogy látott a raktár közelében este 10 órakor. Ez lehetetlen volt: akkoriban fizettem gyógyszerért egy belvárosi gyógyszertárban, és még mindig megvolt az elektronikus nyugtám. Megmutattam neki. Fausto még csak rá sem nézett a képernyőre.

Azt is észrevettem, hogy a zsákok kék cérnával voltak zárva. Január óta piros cérnát használtunk a farmunkon. Hangosan is kimondtam. Hilario lesütötte a szemét, Fausto pedig megparancsolta, hogy vigyenek ki.

Mielőtt átléptem a kaput, küldtem egy e-mailt a telefonomról a HR-osztálynak. Megadtam az időpontot, a jelenlévők nevét, és a kérésemet, hogy őrizzék meg a felvételeket. A zsákokat távolról is lefényképeztem. Tudtam, hogy egy szót könnyű letagadni; egy keltezett nyomot már nem annyira.

– A fizetését visszatartjuk, amíg ki nem számoljuk, hogy mit lopott el.

– Ez illegális. Jelenteni fogom.

– Panaszkodj, ahol akarsz. Majd meglátjuk, ki hisz neked.

Ugyanazon a délutánon a főbérlőnő egy órát adott a távozásra. Fausto felhívta, hogy elmondja neki, veszélyes vagyok. Bepakoltam a ruháimat, a szüleim iratait és egy régi fényképet egy bőröndbe. Nem voltak testvéreim, és nem volt megtakarításom szállodára. Anyám négy évvel korábban halt meg; apámról csak annyit tudtam, hogy elvesztett egy kis földet, amikor gyerek voltam, és hogy abban a meggyőződésben halt meg, hogy ellopták a nevét a nyilvántartásból.

Ahelyett, hogy könyörögtem volna azoknak, akik már gyanakodva méregettek, inkább az út felé indultam. Már sötétedett, amikor egy kisteherautó állt meg mellettem. A sofőr körülbelül 40 évesnek tűnt. Egy sebhely húzódott a halántékától az állkapcsáig.

– Szükséged van rá, hogy elvigyeljelek valahova?

– Szükségem van egy munkára. Még nincs helyem.

Rafael Córdovának hívták. Egy kis farm tulajdonosa volt 30 percre innen, egy sérült tetejű háza és kávécserjék, amiket gyökerestül ki akart tépni. Felajánlott nekem egy külön szobát, ételt, és fizetést a főzéshez, takarításhoz és a betakarításban való segítségnyújtáshoz. Mielőtt felmentem volna, lefényképeztem a rendszámtáblákat, és elküldtem egy volt kollégámnak. Rafael észrevette.

Megkértem, hogy írja le a fizetést, a feladatokat és a fizetési dátumot, mielőtt elkezdjük. Elővett egy papírlapot a noteszéből, aláírta, és adott nekem egy másolatot. Ez az egyszerű gesztus nem szüntette meg a kockázatot, de megmutatta, hogy nem bánja, ha van egy nyilvántartása.

–Jó ötlet. Ha úgy tetszik, elviszlek a szomszéd városban lévő plébániára.

A válasza több önbizalmat adott nekem, mint bármilyen ígéret. Elfogadtam.

Úgy tűnt, a farmot teljesen elhanyagolták. Másnap reggel azonban valami furcsát találtam az aljnövényzetben: nagyon öreg kávéfákat, magasakat, vékony levelekkel és megnyúlt gyümölcsökkel. Kibontottam egy érett cseresznyét, és felismertem egy Typica fajtát, amely szinte kihalt a környéken. Éveket töltöttem különleges tételek kóstolásával. Ezek a növények, megfelelően helyreállítva, sokkal többet érhetnek, mint Rafael képzelte.

„Ne húzz ki semmit!” – figyelmeztettem. „Először mintákat küldünk a laborba, és megvizsgáljuk a talajt.”

Beleegyezett anélkül, hogy gúnyolódna velem. Miközben az egészséges példányokat jelölgettük, egy Inés nevű szomszédasszony lépett a kerítéshez. Megvárta, amíg Rafael elhozza a szerszámokat, és szinte suttogva szólt hozzám.

– Mesélt neked Marianáról, a feleségéről?

Megráztam a fejem.

–Hat évvel ezelőtt eltűnt. Ő is eltűnt néhány napra, majd azzal a sebhellyel tért vissza. Soha nem találtak holttestet, és nem is nyújtottak be egyértelmű jelentést. Vigyázzatok!

Azon az éjszakán bezártam az ajtót. Nem vádoltam Rafaelt, de a figyelmeztetést sem hagytam figyelmen kívül. Rákerestem az ő és Mariana Sosa nevére az online újságokban. Találtam egy rövid cikket egy eltűnt nőről, és egy másikat egy tűzesetről, ami ugyanazon a héten történt ugyanazon a telken. Sehol sem írták, hogy házasok.

Másnap kértem, hogy megnézhessem a régi kávéültetvényt, mielőtt a munkámat a kávéültetvényekbe fektetném. Rafael átadta nekem a kulcsokat. Egy rozsdás szárítógép mögött találtam egy dobozt, benne térképekkel, okiratok másolataival és Rafael és Mariana fényképével. A hátulján egy felirat állt: „Ha bármi történik velem, keressék Armando Salgado kávéültetvényeit.”

Armando Salgado volt az apám.

Folytattad volna a nyomozást az ingatlanon belül, vagy még sötétedés előtt elmentél volna a bőröndöddel?

2. RÉSZ
Visszatettem a fényképet a dobozba, és a konyhában vártam Rafaelre, a kulcsokkal az asztalon. Amikor elolvasta apám nevét, elsápadt.

– Nem tudtam, ki maga, amikor felvettem – mondta. – A Salgado nem egy szokatlan vezetéknév.

– Akkor mondd el, ki volt Mariana, és miért volt róla információja.

Rafael nem próbálta elvenni tőlem a dobozt. Elmagyarázta, hogy Mariana nem a felesége volt. Egy xalapai közjegyzői irodában dolgozott segédként, és párként jelentkeztek, hogy igazolják, miért lakik ott, amíg Mariana a megváltozott okiratokat vizsgálja. Több család is elvesztette földjét Faustóhoz köthető cégek javára. Rafael kölcsönadta neki a dobozt, hogy másolatokat őrizzen.