„Jó éjszakát, Marcus.”
„Jó éjszakát, Elnök Asszony.”
Becsuktam a laptopot.
Valahonnan a folyosó végéből Blake nehéz léptei hallatszottak, cipők koppantak a padlón, majd a matrac nyikorgott a súlya alatt.
Elképzeltem, azt hiszi, hogy hódítóként fog elaludni.
Beléptem a vendégszobába, az államig húztam a takarót, és becsuktam a szemem.
Nyolc év óta először tűnt el a láthatatlan nyomás a bordáim körül.
Mélyen aludtam.
Mint egy uralkodó, akinek végre biztosították a határait.
7. fejezet: A tíz másodperces csend
Másnap reggel nyolc harminckor a világos konyhában álltam krémszínű kasmír kardigánban és lenvászon nadrágban, és vizet melegítettem a kávémhoz.
A bejárati ajtó csengő hangján a reggeli pénzügyi újságok a lábtörlőre hullottak.
Egy pillanattal később Blake selyempizsamában és kasmírköntösben lépett be a konyhába.
Kipihentnek látszott.
Tiszta.
Önelégült.
Azzal a lustán magabiztossággal közeledett a márványsziget felé, mint aki azt hiszi, hogy övé a világ.
– Jó reggelt, Eleanor – mondta leereszkedő jóindulattal. – Látom, még nem kezdted el a pakolást. Harrison irodája ma délután kézbesíti a végleges ítéletet a bíróságra. Valószínűleg meg kellene egyeznünk a költöztetők menetrendjében. Nem akarom, hogy a dobozaid telezsúfolják az előcsarnokot, amikor Julian átjön a hétvégén.
Nem fordultam meg.
Forró vizet öntöttem a kávézaccra, és néztem, ahogy a sötét virágzat terjed az üvegkancsóban.
– A költöztetőkre nem lesz szükség, Blake – mondtam szelíden.
Nevetve töltött magának narancslevet.
„Ne dramatizálj már. Megmondtam, hogy nem hagylak nélkül. Hagyom, hogy elvigyd a bútorokat a vendégszobákból, Harrison pedig hat hónapos bérlakást írt alá egy Jersey City-i albérletért. Elboldogulsz majd. Értelmes lány vagy. Találsz majd másik kis irodai munkát.”
Mielőtt válaszolhattam volna, a telefonja élesen rezegni kezdett a kvarcóra alatt.
Blake a képernyőre nézett, és összevonta a szemöldökét.
„Warren Ackerman? Mi a fenének hív engem a Metropolitan alelnöke háromnegyed nyolckor?”
Megköszörülte a torkát, és a vigyor helyett végrehajtói hangot ütött meg.
„Warren! Jó reggelt, barátom. Egy kicsit korán van egy ilyen társasági beszélgetéshez, nem igaz? Ha a West Village bővítésének hitelkeretéről van szó, a csapatom ma fogalmazza meg a követelményeket…”
– Blake – vágott bele egy hang a telefonba.
Egy magánbankár csiszolt melegsége eltűnt.
Ami megmaradt, úgy hangzott, mintha egy temetkezési vállalkozó boncolást végezne.
„Az irodádban vagy?”
Blake megállt, bögréjét a szája felé tartva.
„Nem, otthon vagyok. Reggelizek. Mi folyik itt?”
„Ezúton értesítem Önöket, hogy ma reggel 7:01-kor a Metropolitan Commerce Bank visszavonhatatlan értesítést kapott az Aegis Holdings LLC-től a Crawford Hospitality Group főhitelkeretével kapcsolatban a fizetési határidő lejárta utáni azonnali adósságtörlesztésről.”
Blake halkan felkuncogott.
„Warren… miről beszélsz? Az Aegis hat éve támogatja a műveleteimet. Nem ők döntenek a részletekről. Ez egy folyamatosan bővülő intézményi létesítmény. Biztosan elírás történt a te oldaladon.”
– Nincs elírás, Blake – mondta Ackerman hideg, végleges hangon. – Az elsődleges kötvényeket – négy,8 millió dollárt – többszörös lényeges szerződésszegés miatt hívták le. Az Aegis gyakorolta a szerkezetátalakítási okiratuk 8(b) szakasza szerinti törvényes jogait. Ma reggel nyolc harminckor a Crawford Hospitality Group összes működési számláját befagyasztották. A vezetői kifizetési hatáskörüket megszüntették. A biztosítéki érdekek nem teljesültek, és a többségi tulajdonrész átkerült a hitelezőre.
Blake arca megváltozott.
Olyan gyorsan eltűnt a színe, hogy a bőre nedves cement árnyalatát öltötte magára.
Leesett az álla.
A kezében lévő pohár annyira remegni kezdett, hogy narancslé ömlött a pultra.
– Várjunk csak… várjunk csak… kinek a felhatalmazásával? – dadogta Blake, hangja éles, rekedtes lett. – Ki engedélyezte ezt? Ki a fene a tulajdonosa az Aegis Holdingsnak? Jogom van találkozni az igazgatóval! Én építettem ezt a céget! Én vagyok a Crawford Hospitality!
„A megbízó gyakorolta a szerződéses irányítási jogát” – válaszolta Ackerman, akit egyáltalán nem hatott meg a vagyonfelügyelőn keresztül kiszűrődő pánik. „És Blake… nem kell bemutatnod a megbízót. A megállapodást közvetlenül a Meridian Capital Partners ügyvezető igazgatója írta alá.”
– Kicsoda? – sikította Blake, hangja tiszta pánikba torzult. – Ki az ügyvezető igazgató? Mondj egy nevet, Warren! Mondj egy átkozott nevet!
– Eleanor Vance – mondta Ackerman egyszerűen. – A feleséged. Azt hittem, vele szemben ülsz az asztalnál. Viszontlátásra, Blake.
A hívás véget ért.
Csend telepedett a konyhára.
Nehéz.
Abszolút.
Felemeltem a porcelánbögrémet, belekortyoltam a keserű kávémba, majd visszatettem a csészealjra.
A halk kerámia kattanás volt az egyetlen hang.
Blake-re néztem.
Nem mozdult.
A néma telefon a füléhez simulva maradt.
Fehérek voltak az ujjpercei.
Úgy szegezte rám a tekintetét a három méternyi, fényes halszálkamintás padló fölött, mintha maga a gravitáció is felmondta volna a szolgálatot.
Némán számoltam.
Egy.
Két.
Három.
Tíz teljes másodperc telt el.
Tíz másodperc hosszú idő, amíg egy férfi valósága feloldódik.
Az önellátásról szóló beszédek.
A vacsoraparti mitológiája.
A költségvetési előadások.
A viccek.
A leereszkedés.
Minden történetet, amit Blake magáról épített, porrá zúzta bankára egyetlen mondata.
Végre lehullott a karja.
A telefon kiesett az ujjai közül, és a földre zuhant.
Hátratántorodott, nekiment a mahagóni szigetnek.
Mellkasa emelkedett és süllyedt, de nem jött ki belőle szó.
Aztán rám nézett.
Tényleg rám nézett.
Amióta találkoztunk, most először.
És rekedtes suttogással megkérdezte:
„Ki maga?”
