A lépcső felé néztem.
Sophia hangja halkan szűrődött ki a gyerekszobából, miközben leénekelte a Leót.
„Mit találtak?”
Naomi kifújta a levegőt.
„Fizetési főkönyv.”
Megfeszült az állam.
„Kitől?”
„Ezért van rád itt szükségem.”
„Naomi.”
Újabb szünet.
Aztán lehalkította a hangját.
„A számla, amiről Audrey-t fizették, nem az édesanyádé volt.”
Elléptem a konyhaablaktól.
Kint egy fekete terepjáró állt az utca túloldalán.
Járó motor.
Ablakok sötétítve.
Láttam már azt a terepjárót korábban.
Nem a környéken.
A bázison.
A pulzusom lelassult.
Úgy, ahogy akkor tette, amikor a veszély megszűnt rejtőzködni.
– Lucas? – kérdezte Naomi.
Néztem, ahogy a terepjáró féklámpái világítanak.
Akkor sötétedj el.
„Figyelek.”
„A főkönyv hat kifizetést mutat. Mindegyik shell számlákon keresztül történt. De a behajtó csapat talált egy csatolt jegyzetet, amit Audrey elfelejtett törölni.”
A terepjáró elhúzott a járdaszegélytől.
Lassú.
Beteg.
Nem menekül.
Üzenet hagyása.
Naomi azt mondta: „Azt írja: Tartsd a feleséget elkülönítve, amíg a bevetési státusz meg nem változik. Ha a gyermek állapota romlik, a bizalom ellenőrzése könnyebbé válik.”
Az utca szélei elmosódtak.
Nem félelemből.
A fókuszból.
Felnéztem az emeletre.
A feleségemnél.
A fiamnál.
Arra az életre, amire alig tudtunk felállni a szakadék széléről.
Aztán Naomi kimondta azt a mondatot, ami minden győzelmet valami rosszabb kezdetévé változtatott.
„Lucas, aki segített nekik, nem az volt, hogy ellopja a házadat.”
A kezem a telefon köré fonódott.
„Azt akarták biztosítani, hogy soha ne jöjj haza.”
