Anyám most már nyíltan sírt.
-Bocsáss meg.
Nem válaszoltam azonnal.
Mert hatalmas különbség van aközött, hogy meghallunk egy bocsánatkérést, és aközött, hogy készen állunk arra, hogy azonnal felajánljuk mindazt, amit a másik személy cserébe elvár.
– Elhiszem neked, amikor azt mondod, hogy sajnálod.
Anyám reménykedve felemelte a fejét.
– Akkor kezdhetjük elölről.
-Nem.
Az arckifejezése megváltozott.
Apám összevonta a szemöldökét.
-Nem?
–Beszélgethetünk. Megpróbálhatunk valami mást építeni. De nem fogunk úgy tenni, mintha a nulláról kezdenénk.
„Család vagyunk” – mondta.
-Pontosan.
Mély lélegzetet vettem.
A család léte nem töröl el húsz évet. Csak azt jelenti, hogy talán érdemes abbahagyni a hazudozást róluk.
Apám mindkét kezét a térdére tette.
– És mit vársz tőlünk, mit tegyünk?
– Semmi látványos.
Rájuk néztem.
–Nincs szükségem pénzre. Nincs szükségem kapcsolatokra. Nem kell pozíció a cégen belül. Nem kell másoknak elmagyaráznod, hogy örököltem az üzleti víziódat.
Apám elnézett.
Megérintett valamit.
–Csak arra van szükségem, hogy ha az életem részei akartok lenni, ne próbáljátok meg azt, amit tettem, a magatok kiterjesztéseként használni.
Anyám suttogta:
– De büszkék vagyunk.
-Jelenleg.
Ez a szó erősen leesett.
Apám rám nézett.
— Mit jelent ez?
–Szerintem őszinte a büszkesége. De csak azután jött, hogy elolvasott egy magazint.
Senki sem válaszolt.
– Kilencéves koromban nem volt szükségem büszke szülőkre, mert már volt egy cégem. Már gyerekkoromban érdeklődő szülőkre volt szükségem.
Anyám befogta a száját.
Apám most először nem próbálta megvédeni magát.
Kinézett az ablakon.
Kint Ramiro egy lakókocsi közelében utasításokat adott.
A munkások jöttek-mentek.
Még minden működött, miközben kiástunk valamit, ami évek óta el volt temetve.
– Azt hittem, jól vagy – mondta végül apám.
A hangja megváltozott.
– Úgy tűnt, mindig jól csinálod.
Ez váratlan módon ért engem.
Mert igaz volt.
Én voltam a könnyelmű lány.
Aki nem okozott botrányokat.
Aki gyorsan tanult.
Az, aki elfogadta.
Az, aki megoldotta.
– Jól volt – feleltem. – Csak összekeverted az alkalmazkodóképességemet azzal, hogy semmire sincs szükségem.
Apám lehajtotta a fejét.
– Ez egy hiba volt.
Ez volt az első alkalom, hogy beismerte anélkül, hogy utólag bármilyen magyarázatot fűzött volna hozzá.
Nem éreztem magam győztesnek.
Szomorúságot éreztem.
Aztán megkönnyebbülés.
Anyám Elenáról kérdezősködött.
Mondtam neki, hogy egy kis házba költözött Chihuahua város közelében, és hogy még mindig beszélünk.
– Tudta, hogy sosem szóltál nekünk a vásárlásról?
-Igen.
– Mit írt?
Mosolyogtam.
– Hogy egy napon el kell döntenem, hogy szeretném-e, ha megismernéd a valódi életemet, vagy csak a kényelmes verziómat, amit te kaptál belőlem.
Apám lassan kifújta a levegőt.
– Kemény asszony volt.
–Ő volt az első felnőtt, aki komolyan vette az ambícióimat.
Ez megint fájt nekik.
És ez biztosan fájt nekik.
Nem büntetésként.
Mint igazság.
Miután befejezték a kávéjukat, anyám megkérdezte, hogy megölelhet-e.
Bólintottam.
Először óvatosan ölelt át, mintha még nem tudná, mit érinthet meg.
Aztán még erősebben szorított.
Apám előttem állt.
– Nem tudom, hogyan lehetne ezt megoldani.
– Ma nem kell megjavítanod.
– Felhívhatlak?
-Tud.
Válaszolsz?
– Attól függ, mire hívsz.
Úgy tűnt, elfogadja a választ.
Mielőtt elindult volna, apám megállt annál a fényképnél, amelyen én és Elena vagyunk.
– Tizenkét éves voltál itt, ugye?
-Édes.
– Boldognak tűnsz.
– Az volt.
Néhány másodpercig bámulta.
– Soha nem gondoltam volna, hogy ennek a helynek ennyire nagy jelentősége van.
Ránéztem.
– Mindig is ez volt a probléma.
Nem szólt többet.
Az autó felé sétáltak.
Mielőtt felment volna az emeletre, anyám megfordult.
Regina mindent tud?
– Elég sokat tud.
– Bűntudatot érez.
– Nem kellene cipelnem azoknak a döntéseknek a terhét, amiket gyerekkoromban hoztál.
Apám furcsa arckifejezéssel nézett rám.
Talán arra számított, hogy neheztelni fogok rá.
De évekkel ezelőtt megtanultam, hogy Regina gyűlölése csak egy másik módja lett volna annak, hogy hagyjam, hogy a szüleim döntései továbbra is az életemet szervezzék.
– Mondd meg neki, hogy látni akarom, amikor visszatérek Mexikóba – tettem hozzá.
Anyám a könnyein keresztül mosolygott.
– Majd én megmondom neki.
Néztem, ahogy elsétálnak a földúton.
Amikor a por szállni kezdett, Ramiro egy mappával a hóna alatt elhagyta a raktárat.
-Minden rendben?
-Igen.
Rám nézett.
– Biztonságos?
Mosolyogtam.
– Van egy kis gond a szivattyúrendszerrel az északi ranchon, ugye?
-Valóban.
—Akkor menjünk.
Miközben az iroda felé sétáltunk, kaptam egy üzenetet.
Regina korszaka volt.
„Anya sírva hívott. Jól vagy?”
Azt válaszoltam:
„Igen. Azt hiszem, most először beszéltek hozzám, és nem ahhoz a verzióhoz, amit kitaláltak rólam.”
Három pont jelent meg a képernyőn.
Aztán jött a válasza.
„Mindig is azt hittem, te vagy az erős, és ezért van szükséged kevesebbre. Most már értem, hogy talán csak megtanultál kevesebbet kérni.”
Meg kellett állnom.
Aznap történt összes dolog közül ez a mondat fájt a legjobban.
Mert Regina, akaratlanul is, pontosan leírta a gyerekkoromat.
Azt válaszoltam:
„Igen. Valami ilyesmi volt.”
Két héttel később kaptam egy képeslapot.
Elenáé volt.
Az előlapon a Chihuahua-sivatag tájképe látható.
Csak a hátoldalára írtam:
„Csak így tovább.”
Letettem az asztalomra.
Még mindig ott van nálam.
A szüleim nem varázsütésre változtak át.
