Január közepe volt, amikor a meteorológia kiadta a harmadfokú riasztást. Egy olyan hóvihar közeledett a hegyvidék felé, amilyet évtizedek óta nem láttak errefelé. A „Fehér Szörnyeteg”, ahogy a helyiek hívták. Az ég már kora délután ólomszürkévé vált, és a hőmérséklet drasztikusan zuhant. A bázison épp a felszereléseket ellenőriztük, amikor befutott a hívás. Egy idős túrázó, aki a helyi flórát fotózta, nem tért vissza a Sasfog-gerincről. Ismertem a terepet. Meredek, sziklás, kiszámíthatatlan – még nyáron is, nemhogy egy közeledő hóviharban.
Morgan arca komor volt. – Két óránk van, mielőtt a vihar teljesen betemet minket – mondta, miközben kiosztotta a rádiókat. – Ha addig nem találjuk meg, le kell fújnunk a keresést reggelig. És mind tudjuk, hogy egy éjszakát odafent senki sem él túl ebben az időben.
Négy fős csapatokra oszlottunk. Én a nyugati lejtőt kaptam, a legnehezebb szakaszt. Az erdőbe érve a szél már üvöltött. A hópelyhek nem hullottak, hanem vízszintesen, tűként csapódtak az arcunkba. Fél óra múlva a látótávolság tíz méterre csökkent. A rádiókapcsolat recsegni, majd akadozni kezdett. Egy keskeny, jéggel borított sziklapárkányon haladtam. Az ösztöneim azt súgták, hogy a túrázó valahol itt kereshetett menedéket a szél elől. Leléptem az ösvényről, hogy bevilágítsak egy kis barlangszerű mélyedésbe.
És ekkor történt. A hó alatt megbúvó jégréteg megadta magát a csizmám súlya alatt. Nem volt időm kiáltani. Megcsúsztam, és a semmibe zuhantam. Nem volt hosszú esés, talán öt-hat méter, de egy meredek, sziklás szakadék aljára érkeztem. Egy éles reccsenést hallottam, amit egy azonnali, vakító fájdalom követett a jobb lábamban. A hátizsákom tompította az ütést a hátamon, de a fejemet is bevertem egy kiálló kőbe. Percekig csak feküdtem a hóban, küzdve az eszméletvesztéssel. A szél hangja tompán, mintegy távoli morajlásként ért el hozzám. Lassan kinyitottam a szemem. Vér ízét éreztem a számban. Megpróbáltam megmozdítani a lábam, de a fájdalom olyan elemi erővel nyilalt belém, hogy elsötétült a világ. Eltört.
Előkotortam a rádiómat, de halott volt. Az esésnél összetört. Felnéztem. A szakadék fala meredek és jeges volt. Törött lábbal esélyem sem volt kimászni. Az órámat néztem: délután négy. A sötétség már ereszkedett, a vihar pedig most érte el a tetőpontját. Kúszva, a fájdalomtól fogcsikorgatva bevonszoltam magam egy sziklahasadék alá, hogy legalább a szél ne érjen közvetlenül. Magamra húztam az izolációs fóliát, de tudtam, hogy ez kevés lesz. A hőmérséklet mínusz húsz fok körül lehetett, és folyamatosan csökkent.
Ott, a sötétben, miközben a hideg lassan kúszott fel a végtagjaimban, rájöttem az ironikus igazságra. Éveken át én voltam a megmentő. Én voltam az, aki a sötétben a fényt vitte. Most pedig én voltam a statisztika. Az eltévedt, tehetetlen ember a hegyen. Eszembe jutott Theo. Eszembe jutott Catherine mosolya, Morgan dorgáló tekintete, és Ridge. Istenem, Ridge. Vajon mit érzett az a kutya aznap éjjel, egyedül az erdőben? Mennyire lehetett fázni, mennyire lehetett félni? Én legalább tudtam, mi történik velem. Neki csak a tiszta, nyers túlélési ösztön maradt.
Az órák összefolytak. A hideg már nem fájt, és ez volt a legrosszabb jel. A hipotermia utolsó fázisa a melegség illúziója és az álmosság. Tudtam, hogy nem szabad elaludnom, de a szemhéjaim ólomnehézzé váltak. A világ lassan egy kis, békés ponttá zsugorodott a fejemben. Már nem hallottam a vihart. Készen álltam elengedni.
Aztán egy hang tört át a ködön. Nem emberi hang volt. Nem egy nevem kiáltó társ, vagy egy helikopter zaja. Egy mély, öblös, kétségbeesett ugatás. Azt hittem, hallucinálok. Az agyam utolsó játéka a halál előtt. De az ugatás újra felhangzott. Közelebbről. Aztán kövek hullottak alá a szakadék széléről. Erőltetve kinyitottam a szemem. A sziklafal tetején, a hóvihar kavargó fehérségében egy árnyék rajzolódott ki. Egy kutya árnyéka. – Ridge? – suttogtam, de a hangom csak egy szánalmas krákogás volt.
Az árnyék eltűnt, de az ugatás folyamatos, éles jelzéssé vált. A kutya nem ereszkedett le hozzám, hanem fent maradt, és hívta a többieket. Néhány perccel később fénycsóvák hasítottak bele a sötétségbe. – Itt van! Megvan! Morgan hangja volt. Soha életemben nem hallottam még ilyen gyönyörű hangot. Kötelek ereszkedtek le. Kezek ragadtak meg, meleg takarók burkoltak be, miközben hordágyra szíjaztak. A fájdalom újra fellángolt, amikor mozgattak, de nem érdekelt. Éltem.
Ahogy húztak felfelé, és a hordágy elérte a szakadék peremét, az első dolog, amit megláttam, Ridge volt. Hóval borítva, lihegve állt ott. És mellette nem más térdelt, mint David, Theo apja. Vastag téli ruhában volt, az arca vörös a hidegtől. Amikor a hordágyat letették a biztonságos talajra, mielőtt megkezdték volna az evakuálást, Ridge odalépett hozzám. Az orrát a hideg arcomhoz nyomta. Meleg volt és nedves. Kinyújtottam a zsibbadt, fagyos kezemet, és beletúrtam a nyakán lévő bundába. – Te is jöttél, haver… – suttogtam. David mellém térdelt, és megfogta a vállamat. – Amikor meghallottuk a rádión, hogy te vagy az, aki eltűnt… nem tudtunk otthon maradni, Will. Ridge megőrült. Kaparta az ajtót. Tudta. Esküszöm neked, tudta, hogy bajban vagy. Ő vezetett el minket idáig a szél ellenére.
