Rosa elmagyarázta neki, hogy a részecskék a bányászok ruháján jelentek meg.

Ettől kezdve kíváncsiság nélkül kezdett kérdezősködni. Kiderítette, kik dolgoznak a felső galériákban, kik használják a keleti ösvényt, és kik jönnek le a fenyőfák mögötti lejtőn.

A bányászok azért válaszoltak, mert nem hitték, hogy egy ruhákat varró nő megértheti válaszaik értékét.

Rosa felfedezte, hogy a részecskék legnagyobb mennyiségben azoknak a ruháin jelentek meg, akik egy új alagútban dolgoztak, amely egy olyan gerincen nyílt meg, amelyet Don Celestino nem jelentett be a városnak.

A gyapjúszövet több port fogott meg, mint a pamut. A vászon a szálai között tartotta meg a port. A varratoknál gyűlt össze a legtöbb por, mivel a ruházat a bányászok testéhez gyűrődött, miközben a keskeny alagutakban haladtak.

Rosa a varrógépen lévő fehér anyagot egy faládára cserélte. Varrás előtt minden ruhadarabot rárázott. Úgy nézett ki, mintha csak port törölgetne.

Minden este egy kis befőttesüvegbe tette a részecskéket, amit a gép üreges aljába rejtett.

Emellett titkos feljegyzést vezetett az asztal alatt. Feljegyezte a bányász nevét, az anyag típusát, hogy hol találta a port, és azt a galériát, ahonnan a ruhadarabok származtak.

A minta egyértelmű volt.

Minden bizonyíték ugyanarra a helyre mutatott a hegyen.

Leandro fedezte fel elsőként a tálcát.

Egy vászonkabátban érkezett, ami a vállánál elszakadt. Több fényes darabka is beakadt a gallér varrásába.

Rosa megpróbálta elvenni, de a férfi megtartotta.

– Miért rázod meg a ruhákat, mielőtt megjavítod őket?

– A por eltompítja a tűt.

Leandro a tálcára nézett, majd Rosa arcára.

Tudtam, hogy hazudik.

A kabátját azonban otthagyta az asztalon.

– Amikor készen áll elmondani az igazat, meghallgatom.

– Miért bízzak benned?

– Mert már háromszor megjavította ugyanazt a kabátomat, és soha nem számított fel pénzt a plusz cérnáért.

– Ez nem ok arra, hogy megbízz valakiben.

– Ez egy kezdet.

Leandro ettől kezdve kérdések nélkül kezdett segíteni neki. Erősebb cérnát szerzett neki, megjavította a fészer ablakát, és új pedált készített, amikor az eredeti eltört.

Rosa várni kezdte a csizmája kopogását az ajtó előtt.

De minél több aranyat talált, annál óvatosabb lett.

Don Celestino egy esős délutánon lépett be a műhelyébe.

Nem vette le a kalapját. A víz elsötétítette fekete kabátja vállát, csizmája pedig lábnyomokat hagyott a padlón.

Először a gépet nézte meg.

Aztán a tálcára nézett.

„Úgy tűnik, jól megy neki az üzlet” – mondta.

– A bányászoknak mindig szükségük van javított ruhára.

Don Celestino fogott egy szakadt ujjat, és megvizsgálta a varrást.

– Találtál valami értékeset a szövetek között?

– A gomboknak akkor van értékük, amikor másokat nem lehet megvenni.

A férfi öröm nélkül mosolygott.

– A Real de la Esperanza a cégem tulajdonában lévő telken épült.

– Nem én választottam meg, hová telepítem a gépemet.

– Egy egyedül élő nőnek vigyáznia kell, nehogy ellenségeket szerezzen.

– Nem szereztem ellenségeket.

Don Celestino kissé felé hajolt.

– Néha elég túl sokat megfigyelni.

Aztán elment.

Azon az éjszakán valaki átkutatta a fészert.

Felemelték a padlódeszkát, kinyitották Lucia dobozát, és arrébb tették az asztalt. Nem találták meg az aranyat vagy a kasszát, mert Rosa elrejtette őket a gép aljában, a vaskerék alatt.

Lucia megölelte az anyját.

– El kell mennünk.

Rosa a régi gépre nézett.

-Nem.

– Anya, az a férfi bánthat minket.

„Ez a gép hozott ide minket. Nem fogom elhagyni csak azért, mert egy hatalmas felfedezte, hogy tudok látni.”

Szeptemberben két napig tartó vihar érkezett. Az eső lezúdult a hegyről, sötét sarat, köveket és fadarabokat hozva magával. A felső galériához vezető ösvény beomlott.

Amikor a víz visszahúzódott, Rosa Leandróval a domboldalon sétált.

Ugyanazt a vöröses talajt követték, amit a bányászok ruháján látott. Egy kanyarban Leandro félrehúzott néhány gyökeret, és egy szabaddá vált kvarctelére bukkant.

Az arany csillogott a kő belsejében.

Róza nem nyúlt hozzá.

A hegyre, az ösvényre és a falu házaira nézett.

A bányászok nem egy ismert érből bányásztak port. Egy aranybánya töredékeit cipelték a ruhájukon, amelyeket senki sem regisztrált.

Leandro kihajtott egy régi térképet.

A hegygerinc Don Celestino koncessziójának határai közelében feküdt, de az alsó lejtő egy korábbi aranyásóhoz, Don Wenceslao Figueroához tartozott, aki évekkel korábban elhagyta a régiót anélkül, hogy megfizette volna a földadót.

Rosa megértette, hogy Don Celestino megpróbál mindent átvenni, amint megtudja az igazságot.

Doña Abigaillel ment, és letette az asztalra az anyagmintákat, a port és egy kvarcszilánkot.

A nő több vizsgálatot is elvégzett.

– Az összetétel ugyanaz – mondta. – A ruhákon lévő por ebből az érből származik.

Rosa a gépbe rejtett megtakarításait arra használta, hogy kifizesse Don Vencel földje utáni adóhátralékot. Felbérelt egy földmérőt, és bejegyeztette a telket a járási hivatalban, mielőtt Don Celestino módosíthatta volna a térképeket.

Az alkalmazott alig nézett fel.

Úgy ismerte Rosát, mint az özvegyasszonyt, aki fillérekért varrt ingeket. Feltételezte, hogy kukoricát akar ültetni.

Három nappal később Don Celestino visszatért a műhelyébe.

– 500 pesót ajánlok a földterületért.

Rosa még soha nem látott egyszerre 500 pesót.

– Miért akarsz egy darab földet, amit évekig haszontalannak nevezett?