„Elvesztetted a fiadat… Én elvesztettem a szüleimet. Hadd műveljem meg a földedet” – könyörgött a fiatalember.

1. RÉSZ

– Elvesztetted a fiadat. Én elvesztettem a szüleimet. Hadd műveljem a földedet, és talán egyikünknek sem kell többé egyedül élnie.

Tomás Navarro hangja elcsuklott, de a fiatalember nem sütötte le a tekintetét. A Jalisco hegyeiben fekvő El Renacer tanya kapuja előtt állt, vállán egy kapával és egy foltozott hátizsákkal, amiben mindene benne volt.

19 éves volt, a csizmája orránál nyitott volt, és olyan arca volt, mint aki már túl sok napja visszautasításokat kap.

A túloldalon, egy diófa alatt Don Aurelio Mendoza tolószékből figyelte. Mozdulatlan lábait takaró borította. Térdén egy pálmakalapot tartott, ami nem az övé volt.

– Menj el! – parancsolta. – Itt nincs munka.

„Túl sok van, uram. A karám kerítése leszakadt, az itatóvályú kiszáradt, és három tehenet láttam ellés előtt. A kukorica elvész a gyomokban. Amire igazán szükségünk van, azok a kezek.”

Az öregember összeszorította az állkapcsát.

– Azért jöttél, hogy elmondd, hogy megy a saját ranchom, mert itt ülök ebben a székben?

– Ételt és szállást jöttem kérni. Nem akarok fizetést. Adj egy hetet. Ha a munkám nem hasznos számodra, követelés nélkül elmegyek.

– Nincs szükségem senkire.

Egy aranyszőke szőrű öreg kutya lépett ki a folyosóról. Ahelyett, hogy ugatott volna az idegenre, odalépett a kapuhoz és megnyalta az ujjait.

– Lucero, áruló – morogta Aurelio.

Tamás most először mosolygott.

—Az állatok tudják, hogyan ismerjék fel azokat, akik nem azért jönnek, hogy ártsanak nekik.

– Nos, ez a ranch még mindig az enyém, és azt mondom, menj el.

Aurelio megfordította a széket, és nehezen sétált vissza a házhoz. Tomás folytatni tudta az utat az ösvényen. Nyolc napja gyalogolt, mióta meghalt a tanya tulajdonosa, ahol dolgozott, és az örökösök fizetés nélkül kirúgták.

15 évesen árva maradt. Szülei meghaltak, amikor a teherautó, amivel a terményt vitték a piacra, egy szakadékba borult. Azóta az élete bezárt ajtók sorozata volt.

Tomás azonban látta, hogy az öregember keze remeg a kalap körül. Megértette, hogy nem bizalmatlanságból utasítja el, hanem mert fél attól, hogy valaha is újra szeretni fog valakit.

Megkerülte a kaput, ahol a kerítés meg volt görbülve, felemelte az első oszlopot, és engedély nélkül munkához látott.

Estére már jó néhány métert javított. A pajtában aludt, száraz szalmán, Lucero pedig az oldalához simult. Az éhség mardosta, de a kimerültség győzött.

Hajnal előtt kétségbeesett bőgés ébresztette fel. Az egyik tehén a karámban feküdt, kimerülten a nehéz szüléstől. A borjú rossz helyzetben volt.

Tamás letérdelt a sárba, és eszébe jutottak apja tanításai.

–Nyugi, anya. Te sem add fel, és én sem fogom.

Gondosan a helyére tette a borjú fejét. Megvárta a következő fájást, és a tehén ütemére húzta. Három próbálkozás után a borjú a szalmaszálra esett, de nem lélegzett.

– Ne halj meg. Ma nem.

Megtisztította az orrát és dörzsölte a mellkasát, amíg az állat köhögni nem kezdett. A tehén nyalogatni kezdte, Tomás pedig ott ült, és sírt azon a csodán, hogy segített valaminek a létrejöttében egy olyan világban, amely eddig csak arra tanította meg, hogyan kell eltemetni.

Nem vette észre, hogy Aurelio a karám bejáratából figyeli őt.

– Elnézést, uram. Tudom, hogy elrendelte, hogy menjek el. Hallottam a tehenet, és nem tudtam magára hagyni. Rögtön összeszedem a holmimat.

– Csendben maradj, fiú – felelte az öregember rekedtes hangon. – Hideg kávé és száraz kenyér van a konyhában. Moss kezet, és gyere be.

Reggeli közben Tomás a földön ült, amíg Aurelio széket nem mutatott neki. Nyolc üres hely volt az asztalnál. Csak egy szék, az ablak mellett, tűnt érinthetetlennek.

– Abban nem – mondta az öregember.

Tamás nem kérdezte meg, miért.

Amikor végzett, elmosta a csészét, feltakarította a morzsákat, és felvette a hátizsákját.

– Köszönöm, hogy emberként bánsz velem. Befejezem a kerítést és kimegyek.

– Egy hetet említettél – mormolta Aurelio anélkül, hogy ránézett volna. – Adok neked élelmet és pajtát. Majd meglátjuk, mi lesz utána. Nem ígérek semmit.

Tomás napkeltétől napnyugtáig dolgozott. Megjavította a kerítést, kitisztította a forráscsövet, kitisztította a barázdákat, foltozta a tetőt, és segített két újabb borjú világra jönni.

Az ötödik éjszakán vihar lepte el a hegyvonulatot.

– Nem fogsz a pajtában aludni – mondta Aurelio. – Van egy szoba a folyosó végén. Tíz éve zárva van, de itt az ideje, hogy kinyissuk.

Tomás megtalálta a csizmákat, a kabátot és egy fényképet egy fiatalemberről, aki Aureliot öleli, amikor még járni tudott. Ő volt a kalap tulajdonosa, amelyet az öregember minden nap a kezében tartott.

– Nem azért vagyok itt, hogy átvegyem a helyedet – suttogta a fényképnek. – Csak az apádról akarok gondoskodni.

Amikor véget ért a hét, Tomás elment a hátizsákjával. Aurelio a folyosón csodálta az újjáéledt ranchot.

– Tudsz főzni?

-Egy kicsit.

–Akkor maradj. Ez a ház már 10 éve vár valakire.

Tomás ledobta a hátizsákját. Egyikük sem látta a teherautót megállni az út szélén, sem a férfit, aki dühösen figyelte őket. Martín volt az, Aurelio unokaöccse, aki évek óta örökségének tekintette ezeket a földeket.