Örökbe fogadtunk egy tinédzser testvért és a kishúgát, miután minden más család elutasította őket – Egy hónappal később a volt nevelőanyjuk felhívta őket, és megkérdezte: „Még mindig nem mondták el, miért téged választottak?”

Páncélosak voltak.

Meg akartam ígérni neki, hogy soha nem küldjük el, de tudtam, hogy valószínűleg már hallott ehhez hasonló ígéreteket.

Ehelyett azt mondtam neki: „A komód a szobádban? Azért vettem, mert valaki lakik ott. A szekrény is a tiéd. Amikor készen állsz, kicsomagolhatsz.”

Nem válaszolt.

És nem kérdeztem meg újra.

Egy héttel később elsétáltam a szobája előtt és megálltam.

A sporttáskák üresek voltak.

A könyvei a polcon hevertek. A cipői az ágy alatt voltak, a székéről pedig rendetlenül lógott egy kapucnis pulóver.

Bárki más számára úgy nézett volna ki, mint egy átlagos tinédzser rendetlen szobája.

Számomra ez válasznak tűnt.

Jace megjelent mögöttem egy tál müzlivel.

– Kicsomagoltál – mondtam.

Vörösre változott a füle.

„Ne csináld furcsán.”

„Nem vagyok az.”

„Úgy nézel ki, mintha sírva fakadnál.”

Megtöröltem az arcomat.

„Menj, edd meg a müzlidet.”

Mosolygott, és lement a lépcsőn.

Jace megérkezése óta most először nem volt bepakolt táska a szobájában, ami arra várt, hogy valaki meggondolja magát.