1. RÉSZ

–Thunder, gyere vissza! Azonnal!

Mauricio Salgado úgy érezte, mintha majdnem leszakadt volna a póráz a válláról, amikor a hatalmas kutya egy elhagyatott telek felé rohant, néhány régi raktár mögött, Querétaro külvárosában.

Trueno kilenc év alatt soha egyetlen parancsát sem hagyta figyelmen kívül.

Elena, Mauricio felesége nevelte fel őt kölyökkorától kezdve. Elena öt évvel ezelőtt halt meg, egy betegség után, amely kevesebb mint egy év alatt elvette az életét, és Mauricio úgy élt, mintha megállt volna az idő.

Negyvenhárom évesen volt egy építőipari cége, egy hatalmas háza Juriquillában, olyan alkalmazottai, akik bármilyen problémát meg tudtak oldani helyette, és több pénze, mint amennyit el tudott költeni.

De minden este pontosan ugyanazt tette: dolgozott, hazament, és elvitte Truenót azon az útvonalon, amelyet Elena kitalált.

Egészen addig az éjszakáig.

A kutya száraz füvön és rozsdás lepedőkön át vonszolta egy elhagyatott raktár melletti padhoz.

Egy nő aludt ott, egy régi kabátba burkolózva.

„Vigyétek el a kutyátokat!” – kiáltotta, amikor felébredt, és Trueno orrát centikre találta az arcától.

Mauricio megragadta az állatot a gallérjánál fogva.

Aztán a nőre nézett.

És abbahagyta a légzést.

Ugyanazok a szürke szemek.

Ugyanaz az egyenes szemöldök.

Ugyanaz a vékony áll.

Még egy apró anyajegy is volt az ajka bal oldalán.

Elena arca volt.

Nem hasonló.

Nem „többé-kevésbé”.

Ugyanaz az arc, amelyet Mauricio kilenc éven át csókolt, és amelyet utoljára egy kórházi szobában látott mozdulatlanul.

– Mi bajod? – kérdezte az idegen ijedten. – Miért nézel így rám?

Mielőtt Mauricio válaszolhatott volna, valami még furcsább dolog történt.

Trueno abbahagyta a küzdelmet.

Leült vele szemben.

Aztán lassan az egyik cipőjére hajtotta a fejét, és felnyögött.

Mauriciót hideg futotta végig.

Trueno mindenkiben bizalmatlan volt. Még az állatorvosnak sem engedte, hogy szájkosár nélkül megvizsgálja.

De úgy tűnt, hogy ezzel a nővel megtalálta azt, akit évek óta keresett.

– Mi a neve? – kérdezte Mauricio.

A nő habozott.

– Lucía.

Harmincöt éves volt. Hónapokkal korábban elvesztette az állását egy raktárban. Aztán a bérelt szobát, végül pedig a hátizsákját a dokumentumaival és a telefonjával a buszpályaudvaron.

Amikor Mauricio megpróbált pénzt adni neki, Lucía megrázta a fejét.

„Ha itt alszom több ezer pesóval a kezében, holnap fillér nélkül ébredek, sőt talán cipő nélkül is. Ha tényleg segíteni akarsz, vegyél nekem valamit enni.”

Ez a válasz megdöbbentette.

Mauricio elment egy közeli boltba, majd meleg étellel, vízzel és kávéval tért vissza. Ezután kifizetett egy három éjszakát egy kis fogadóban.

Lucía csak azután egyezett bele, miután rákényszerítette, hogy adja meg neki a számát.

– Mindent én fogok neked fizetni.

— Nem szükséges.

– Nem neked. Nekem igen.

Azon az estén Mauricio hazatért, és megnyitott a mobiltelefonján olyan fényképeket, amelyeket évek óta került.

Elena átöleli Truenót.

Elena a Peña de Bernal előtt.

Elena nevet a konyhában.

Ugyanazok a szemek.

Ugyanaz a hold.

Ugyanaz az arc.

Meggyőződése lett, hogy ez csak véletlen egybeesés.

Egészen a következő délutánig.

Mauricio Trueno kíséretében látogatta meg a fogadót. Amint Lucía kinyitotta az ajtót, a kutya farkcsóválva rohant felé.

Lucia nevetve hajolt le.

– Rendben, Truenito! Meg fogsz dobni.

Mauricio lefagyott.

– Mit mondtál neki?

– Kis mennydörgés. Miért?

Kilenc éven át csak egy ember hívta így a kutyát.

Elena.

És halála óta senki sem ejtette ki ezt a becenevét.

Mauricio Luciára nézett, miközben Trueno boldogan telepedett a lábához.

Ez már nem tűnt egyszerű véletlennek.

És még mindig fogalma sem volt, hogy egyetlen nyomtatványra írt sor is még elviselhetetlenebbé teheti a gyászát.

2. RÉSZ

Mauricio úgy döntött, segít Lucíának visszaszerezni a dokumentumait.

Ügyvédje, Arturo Medina segített neki megkezdeni a személyazonosító okmányai pótlásának folyamatát, és összegyűjteni azokat a dokumentumokat, amelyek lehetővé tették számára, hogy munkát keressen, amíg a folyamat folyik.

Egy irodában Lucia elkezdte kitölteni egy űrlapot.

Mauricio mellette állt, amikor véletlenül elolvasta az egyik választ.

Születési helye: Irapuato, Guanajuato.

Érezte, hogy összeszorul a gyomra.

Elena szintén Irapuatóban született.

„Ott nőttél fel?” – kérdezte később, reggeli közben.

Lucia túl forrón itta meg a kávét, megégette magát, és egy káromkodást hallatott.

– Nem. Ott születtem. Árvaházakban nőttem fel.

Mauricio letette a csészét az asztalra.

Elena gyermekkorában intézményes gyámság alatt élt.

– A szüleid?

–Gyerekkoromban meghaltak. Ezt mondták nekem.

Lucia összevonta a szemöldökét.

– Miért ennyi kérdés?

Mauricio témát váltott.

Még mindig nem akarta elmondani neki az igazat, mert még ő maga sem tudta, milyen igazságot keres.

A következő hetekben Lucía munkát talált egy környékbeli pékségben. A tulajdonos, Doña Carmen megengedte neki, hogy ideiglenesen kiadjon egy szobát a bolt felett.

Lucía kéthetente adott Mauriciónak egy borítékot.

„Adósság. Első rész.”

Aztán jött a második.

Aztán a harmadik.

Mauricio szinte minden nap elkezdett járni a pékségbe.

És minél jobban megismertem Luciát, annál kevésbé hasonlított Elenára.

Elenát elhallgattatták.

Lucía még a lisztszállítóval is vitatkozna.

Elena megvárta, míg kihűl a kávé.

Lucia minden reggel megégette a nyelvét.

Elena soha nem emelte fel a hangját.

Lucía a második héten „elviselhetetlen embernek” nevezte Mauriciót, mert engedély nélkül átrendezett néhány táblát a pulton.