Liam hétéves lett. Élénk, okos és végtelenül kíváncsi kisfiú, aki ugyanolyan könnyedén rakott össze bonyolult legó-űrhajókat, mint ahogy a kódolás alapjait tanulta tőlem a vasárnap reggeli palacsintázások közepette.

Alexander a megállapodásunknak megfelelően hetente kétszer találkozott vele.

Egy hűvös októberi kedden épp a manhattani irodám üvegfalánál álltam, amikor a recepciósom jelezte, hogy megérkezett. Alexander mindig pontos volt. Megtanulta, hogy az én világomban, az én szabályaim szerint kell játszania.

Amikor belépett az irodámba, egy pillanatra megállt, és körülnézett. A falakon képernyők tucatjai mutatták a globális adatáramlásokat, a nehéz tölgyfa asztalomon pedig egy több száz oldalas kiberbiztonsági audit hevert.

– Claire – bólintott. Még mindig kifogástalanul öltözködött, de a szemeiben lévő egykori, mindent elsöprő arrogancia helyét átvette valami csendes, óvatos tisztelet. – Alexander. Liam már a váróban van a dadusával. Kész a hétvégi kirándulásra.

– Köszönöm – mondta, de nem indult el azonnal. A zsebébe süllyesztette a kezét. – Valójában beszélni szerettem volna veled valamiről, mielőtt elviszem.

Felvontam a szemöldököm, és a karosszékembe ereszkedtem. – Hallgatom.

– Vanessa… a jövő hónapban feltételesen szabadlábra helyezhetik.

A nevének hallatára a levegő mintha megfagyott volna a szobában. Vanessa Vale két évet töltött egy szövetségi női börtönben. Az egykori jégkirálynő, aki a jachton még azt hitte, érinthetetlen, kénytelen volt szembesülni azzal, hogy a digitális lábnyomok nem hazudnak.

– És ez miért tartozik rám? – kérdeztem hidegen. – A távoltartási végzés, amit ellene kértem, továbbra is érvényben van. Ha száz méternél közelebb jön hozzám vagy Liamhez, visszamegy a rácsok mögé.

Alexander felsóhajtott. – Tudom. És én is gondoskodtam róla, hogy a család minden pénzügyi támogatást megvonjon tőle. A nagyapám trösztjéből végleg kizárták. De ismered őt. Vanessa nem az a típus, aki csendben eltűnik. Csak… szerettem volna, ha tudsz róla. Hogy felkészülhess, ha megpróbálna valami őrültséget.

– Én mindig fel vagyok készülve, Alexander. Ezt te tudod a legjobban.

A tekintetünk találkozott. Egy pillanatra láttam a szemében a régi fájdalmat, a megbánást, ami sosem fog elmúlni. – Igen – mondta halkan. – Tudom. Vigyázok Liamre. Vasárnap este hozom.

Ahogy kilépett az ajtón, megengedtem magamnak egy halvány mosolyt. Alexander azt hitte, figyelmeztetnie kell engem Vanessára. Nem tudta, hogy a cégem egyik automatizált algoritmusa már hetek óta figyelte Vanessa volt ügyvédjének és kommunikációs tanácsadóinak digitális mozgását. Pontosan tudtam, mire készül.

És már vártam.

5. RÉSZ

Három héttel később, egy esős csütörtök este a telefonom kijelzőjén egy ismeretlen szám villant fel. Nem szoktam felvenni az ilyesmit, de az algoritmusom már előre jelezte a hívó fél személyazonosságát.

– Claire Vale beszél – mondtam, a régi nevemet használva, pusztán a pszichológiai hatás kedvéért. – Ms. Vale. A nevem Richard Sterling. A New York Chronicle oknyomozó rovatától keresem.

– Tudom, ki ön, Mr. Sterling – válaszoltam, miközben a laptopomon már megnyitottam a férfi legutóbbi publikációinak hálózatát. – És azt is tudom, miért hív. Vanessa Vale megkereste önt egy exkluzív történettel, miszerint én koholtam a bizonyítékokat, amelyek börtönbe juttatták, hogy bosszút álljak a hűtlenségi botrányomért, és megszerezzem a Vale vagyon egy részét a fiamon keresztül.

A vonal túlsó végén csend lett. Hallottam, ahogy a riporter nyel egyet. – Ön… meglehetősen jól informált.

– Kiberbiztonsági szakértő vagyok. Az információ a valutám. Gondolom, Vanessa egy “független informatikai szakértő” által készített dossziét is átadott önnek, amely állítólag bebizonyítja, hogy a monacói jachton bemutatott adatok manipuláltak voltak.

– Pontosan – mondta Sterling, a hangjában egyre kevesebb magabiztossággal. – Etikai kötelességem megkérdezni öntől, kíván-e reagálni a vádakra, mielőtt a történetet jövő héten publikáljuk.

Hátradőltem a székemben, és néztem a kinti esőt. Vanessa kétségbeesett volt. A börtönből szabadulva, pénz és hatalom nélkül, az egyetlen fegyvere a média maradt. Megpróbálta besározni a cégemet, hogy tönkretegyen, ahogy öt évvel ezelőtt tette.

– Nem a telefonban fogok reagálni, Mr. Sterling. Holnap reggel kilenc órakor várom az irodámban. Hozza el a főszerkesztőjét, és a kiadó vezető jogtanácsosát is.

– A jogtanácsost? Ezt nem hiszem, hogy…

– Ha jövő héten publikálni akarják ezt a történetet, szükségük lesz rá. Higgye el.

Másnap reggel pontban kilenckor hárman ültek a konferenciatermemben. Sterling, egy ősz hajú főszerkesztő, és egy idegesnek tűnő jogász.

Bementem, leültem velük szembe, és letettem az asztalra három vastag, lepecsételt dossziét. – Uraim. Hogy időt spóroljunk: a dosszié, amit Vanessa Vale átadott önöknek, valóban egy informatikai szakértőtől származik. A neve Julian Vance. Csakhogy Mr. Vance két évvel ezelőtt elvesztette a licencét, miután bizonyították, hogy kenőpénzt fogadott el adatok meghamisításáért egy válóperes ügyben.

A főszerkesztő a jogászra nézett.

– Továbbá – folytattam, és egy gombnyomással bekapcsoltam a falon lévő kivetítőt –, itt vannak a szerver-logok és a digitális vízjelek, amelyek igazolják, hogy a Vanessa által prezentált “új bizonyítékokat” pontosan három héttel ezelőtt hozták létre egy nyilvános könyvtár IP-címéről Brooklynban. Ugyanabból a könyvtárból, ahová Vanessa Vale a feltételes szabadlábra helyezése óta hetente kétszer jár “munkakeresés” céljából.

Sterling elsápadt. – Ön… követte őt?