– Ha kérdeznek, elmondhatom az igazat – feleltem.

– Ne fenyegesd a testvéredet!

– Nem fenyegetek senkit! Eltörte a karomat!

Apa azzal vetette véget a hívásnak, hogy a lány túl ideges ahhoz, hogy tisztán gondolkodjon.

Szerdán kaptam egy üzenetet Ivántól.

„Bocsáss meg. Soha nem akartam, hogy bajod essen. De ha feljelentesz, elveszíthetem az állásomat. Kérlek, ne tedd tönkre az életemet valami miatt, ami egy szempillantás alatt történt.”

Többször is elolvastam.

Bocsánatot kért tőlem, de ugyanakkor megpróbált engem felelőssé tenni azért, ami történhet vele.

Nem válaszoltam.

Csütörtökön Valeria, a legjobb barátnőm, átjött kitűzőkkel, sminkkel és egy hatalmas zacskó kajával.

– Gondoskodni fogunk róla, hogy férjhez menj, még akkor is, ha magamnak kell igazítanom a ruhádat – ígérte.

Nevetve kerestük a módját, hogy elrejtsük a felkötött hevedert anélkül, hogy nyomást gyakorolnánk a vállamra.

A baleset óta most először nyertem vissza egy kis reményt.

De pénteken, amikor Valeria elkísért, hogy elhozza a ruhámat a szüleim házából, minden megváltozott.

A ruha egy fehér ruhazsákban volt tárolva a vendégszobában lógva, mióta a varróműhelyből átvettük.

Belépéskor üresen találtuk a horgot.

Megnéztük a szekrényt.

Az ágy alatt.

A többi szoba.

Semmi.

– Anya, hol a ruhám?

Céltalanul kezdte nyitogatni a fiókokat.

– Itt kell lennie, lányom.

– Ez egy menyasszonyi ruha! Nem tűnhet el csak úgy!

Valeria megkérdezte, ki jött be a házba.

Anya habozott.

– Iván tegnap jött. Apád pedig éppen rendet rakott.

Felhívtam apát.

– Hol a ruhám?

– Én vezetek, Mariana.

– Kivitted a házból?

Csend lett.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Apa, holnap férjhez megyek.

– Pontosan ezért kellene alaposabban átgondolnod a dolgokat.

Letette a telefont.

Abban a pillanatban érkezett egy e-mail a tlaquepaque-i rendezvényterem koordinátorától.

Tájékoztattam, hogy édesapám kérte a szertartás elhalasztását egészségügyi és családi okok miatt.

Azt állította, hogy erős gyógyszereket szedek, hogy nem tudok felelősségteljes döntéseket hozni, és hogy az egész család egyetértett ezzel.

Szerencsére a szerződéshez vagy az én, vagy Daniel engedélye kellett. A szalon nem egyezett bele semmilyen változtatásba.

Azonnal felhívtam, hogy megbizonyosodjak róla, még mindig tart az esküvő.

Amikor befejeztem, anya a lépcsőn ült és sírt.

– Apád csak időt akart adni neked – mormolta.

Lassan megfordultam.

– Tudtad, mit csinálok?

Nem válaszolt.

– Anya, nézz rám. Tudtad, hogy megpróbáltam lemondani az esküvőmet?

– Nem tudtam, hogy felhívta a nappalit.

– És a ruhám?

Anya összeszorította a száját.

Valéria mozdulatlanul állt az ajtóban.

Végül anya bevallotta:

– Tegnap este láttam, ahogy apád kivette a fehér bőröndöt és berakta a teherautójába.

Éreztem, hogy eltűnik a padló a lábam alól.

– És te nem mondtál nekem semmit?

– Azt kérte, hogy bízzak benne. Azt mondta, hogy ha megérted a helyzeted komolyságát, akkor beleegyezel abba, hogy elhalaszd.

– Hová vitte?

Anya remegni kezdett.

– Azt hiszem, elrejtette a vállalkozása pincéjében.

De aztán hozzátett valamit, amitől elállt a lélegzetem:

– Mariana, az apád nem csak el akarta rejteni előled a ruhát. Tegnap azt mondta nekem, hogy bármit megtenne, hogy megakadályozza Iván vádemelését.

Aztán rájöttem, hogy ez nem családi vita.

Apám úgy kezdett döntéseket hozni az életemről, mintha nem lenne jogom hozzá.

És még aznap délután rá fog jönni, hogy a lánya, életében először, hajlandó volt szembeszállni vele.

3. RÉSZ

– Add ide a pince kulcsait, anya.

Olyan nyugodtnak tűnt a hangom, hogy a két nő meglepetten nézett rám.

Anya kinyitotta a táskáját és elővett egy kulcstartót.

–Mariana, hadd keressem meg. Beszélhetek apáddal.

Lassan megráztam a fejem.

– Nem akarom, hogy még egyszer bármit is alkudj helyettem.

Valéria kinyújtotta a kezét.

– Megyek. Te maradj itt, és pihentesd a válladat.

Néhány másodpercig késztetést éreztem, hogy vele menjek. Egész életemben én voltam az a személy, aki személyesen oldotta meg a problémákat, még akkor is, ha végül kimerültem vagy megbántódtam.

De ezúttal átadtam a kulcsokat és leültem.

Valeria elment az apja tulajdonában lévő elektromos anyagokat gyártó vállalkozásba, amely Guadalajara ipari övezete közelében volt.

Anya előttem állt, és az ujjait tördelte.

– Nem gondoltam volna, hogy idáig fajul a dolog – suttogta.

Szomorúság és harag keverékével néztem őt.

– Láttad, hogy leveszi a ruhámat, és mégsem szóltál hozzám egy szót sem.

– Azt hittem, apád félreteszi egy napra. Hogy te megnyugodtál, és beleegyezel a dátum módosításába.

„Nyugi? Anya, eltört egy csontom, mert Ivan meglökött. És most kiderült, hogy a megoldás az, hogy lemondom az esküvőmet.”

Újra sírni kezdett.

Évekig a könnyei miatt abbahagytam a vitát. Odamentem hozzá, megöleltem, és azt mondtam neki, hogy minden rendben van.

Ezúttal nem tettem meg.

„Tudod, mi a legrosszabb az egészben?” – folytattam. „Még csak meg sem kérdezték, mit akarok.”

Anya felnézett.

– Mindig a legjobbat akartuk neked.

– Nem, anya. Azt akartad, hogy Ivánnak ne legyenek problémái. És ennek eléréséhez hagytad, hogy az ő problémái az enyéimmé váljanak.

Anyám nem válaszolt.

Emlékszem, amikor tizenhat éves voltam, és a bátyám a kapunak csapódott apa teherautójával.

Ivan engedély nélkül vitte el a kulcsokat. Én voltam az egyetlen, aki tudott szabályosan vezetni, ezért apa megkért, hogy mondjam, én voltam az.