Egy magas rangú tiszt jelent meg a monitoron, akit azonnal felismertem a számtalan hírszerzési tájékoztatóból.
Rebecca Sloan vezérőrnagy .
Egy kétcsillagos tábornok, aki könyörtelen hatékonyságáról és teljes humorérzékének hiányáról ismert.
– Lena – mondta simán, előrehajolva, és könyökét mahagóni íróasztalára támasztva.
– Sloan tábornok. – Tisztelgettem, de ő azonnal legyintett.
„Gratulálok a biztonságos megérkezéshez. Milyen volt a repülés?”
„Hosszú, asszonyom. Köszönöm.”
Összekulcsolta a kezeit. Az arckifejezése teljesen megfejthetetlen volt.
„Rögtön a lényegre térek, ezredes. Nincs sok időnk.”
Maradtam a díszszünetben. „Készen állok, asszonyom.”
„A feladatodat megváltoztatták.”
Megfordult a pulzusom, hirtelen adrenalinlöket öntötte el a vérkeringésemet.
Semmilyen előzetes jelzést nem kaptam a parancsok változásáról. Hat hónapot töltöttem a logisztikai parancsnokságra való felkészüléssel.
– Milyen értelemben, tábornok úr?
„Már nem azt az ellátási lánc logisztikai álláspontot képviseli, amelyről eredetileg Washingtonban beszéltünk.”
Ez a kifejezés húsz különböző dolgot jelenthet, a lefokozástól a karrierjét lezáró áthelyezésig.
„Asszonyom? Tettem valamit…”
Halványan elmosolyodott, és felemelte a kezét, hogy megállítson.
„Önt választották ki az Európai Stratégiai Koordinációs Csoport azonnali parancsnokságának átvételére.”
Hosszú másodpercekig csak álltam ott. Egy szót sem szóltam.
Az Európai Stratégiai Koordinációs Csoport – vagy ESCG – nem logisztikai beosztás volt. Egy szigorúan titkos, multinacionális hírszerző és kibervédelmi munkacsoport volt. Ez a pozíció jelentősen nagyobb, végtelenül veszélyesebb és sokkal presztízsesebb volt, mint az eredeti megbízatásom.
Sokkal nagyobb. Az emberek egész pályafutásukat azzal töltötték, hogy lobbiztak egy helyért ennél az asztalnál.
„Tábornok… engem még csak nem is tájékoztattak arról, hogy szóba kerülök az ESCG-be való bekerülésem kapcsán.”
„Nem kellett volna annak lenned.”
– Pontosan mikor született meg ez a döntés?
„Nagyjából hat órája. Amint a repülőgépük átlépte az amerikai légteret.”
Az időzítés hihetetlenül gyanúsnak tűnt. Úgy éreztem, mintha megszervezett lenne.
„Megkérdezhetem, miért történt ez a hirtelen protokollváltozás, asszonyom?”
„Lehetséges.”
Sloan tábornok arca halálosan komoly lett. A halvány mosoly minden nyoma eltűnt az arcáról.
„Mivel az ESCG leköszönő parancsnoka lemond egy aktív, rendkívül érzékeny fenyegetés miatt. És önt kérte fel a helyére. Személyesen.”
Összeráncoltam a homlokomat
„Ki a leköszönő parancsnok? Nem tudtam, hogy egy amerikai töltötte be a pozíciót.”
„Az. Thomas Hartwell vezérőrnagy.”
Megdermedtem. A vér jeges vízzé változott az ereimben.
Nagyon, nagyon kevés Hartwell volt a tágabb családomban.
És csak egyetlen Thomas Hartwell volt.
Az apám
A férfi, akivel tizennégy hosszú év alatt egyetlen szót sem szóltam.
A férfi, aki zivatar kellős közepén kisétált a bejárati ajtónkon, és otthagyta anyámat a szőnyegen zokogva.
A férfi, akiről a lányaim őszintén hittek, hogy halott, mert ez volt a legkönnyebb hazugság nekik, ahelyett, hogy az elhagyásukat magyaráznák.
Sloan tábornok figyelmesen nézte az arcomat a kamera lencséjén keresztül, felmérve a megdöbbenésemet.
„Itt van Németországban, Lena.”
Egyetlen szót sem tudtam kinyögni, hogy leküzdjem a torkomban lévő gombócot.
„Tudja, hogy megérkeztél. Ő engedélyezte a katonai szállításodat.”
Elzsibbadtak a kezeim.
„Ma este találkozni akart veled.”
Sötét és fojtogató emlékek törtek elő, gyorsabban, mint ahogy katonai fegyelmem elnyomhatta volna őket.
Apám ropogós, elegáns egyenruhája.
Anyám annyira sírt, hogy nem kapott levegőt.
Egy nehéz tölgyfa ajtó csapódott be.
Fekete, jelöletlen kormányzati szedánok ácsorognak a kocsifelhajtónkban.
Öltönyös férfiak beszélgetnek suttogva, sürgető hangon a nappalinkban.
Szavak, amiket egyetlen gyereknek sem szabadna hallania.
Aztán… tizennégy év teljes, töretlen csend. Nincsenek születésnapok. Nincsenek esküvők. Nincsenek temetések.
„Miért most?” – sikerült végül suttognom.
Sloan tábornok arckifejezése megváltozott. Már nem professzionális volt, hanem mélyen együttérző.
„Mert Lena… van valami, amit sosem mondtunk el neked arról, hogy miért tűnt el az életedből tizennégy évvel ezelőtt.”
Mielőtt választ követelhettem volna, valaki élesen, kétségbeesetten kopogott a biztonságos szoba nehéz acélajtaján.
Az előző őrnagy belépett, és láthatóan stresszes arccal beütötte a jelvényét.
„Hartwell ezredes, nagyon sajnálom, hogy megzavarom a biztonságos eligazítást.”
Dühösen fordultam meg a közbeszólás miatt.
– Mi az, őrnagy úr?
Furcsa volt az arckifejezése. Sápadt és feszült.
„Még egy sürgős hívása van. A bázis vészhelyzeti központján keresztül érkezett.”
„Kitől?”
„Az Egyesült Államokban dolgozó polgári ügyvédje, asszonyom. Rachel. Azt mondja, élet-halál kérdése.”
A gyomrom a cipőmbe szorult. Visszanéztem a képernyőre. Sloan tábornok komoran bólintott. „Vigye magával, ezredes úr.”
Elvettem a vastag fekete kagylót, amit az őrnagy adott át nekem.
„Rachel? Mi a baj? Veszélyben vannak a lányok?”
„Lena, nagyon figyelj rám.”
Az ügyvédem komolyabbnak és rémültebbnek tűnt, mint valaha. Rachel olyan nő volt, aki agresszív vállalati ügyvédeket reggelizett. Soha nem hangzott ijedtnek.
„Mi történt, Rachel?”
„Preston épp most nyújtott be sürgősségi intézkedést és indítványt a felügyeleti joggal kapcsolatban.”
Megállt a szívem. A világ a tengelye körül forgott.
„Mit tett?! Milyen alapon?”
„Azt állítja, hogy súlyos pszichológiai nyomás nehezedett rá a közvetítés során, és soha nem értette meg a nemzetközi áthelyezésre vonatkozó rendelkezéseket.”
„Ez teljesen nevetséges! A bíró öt perc múlva el fogja vetni.”
„Tudom, hogy az. Már fogalmazom a felmondást.”
„Akkor miért hívsz engem segélyhívón, és mondod, hogy élet-halál kérdése? Meg tud tiltani minket törvényesen, hogy itt legyünk?”
„Valószínűleg nem.”
Valószínűleg
Utáltam ezt a szót. Ezt a szót használták az ügyvédek, amikor a jég megrepedt a lábuk alatt.
„De Lena… nem csak ezért hívtalak.”
