A nővér annyira sírt, hogy alig értettem, mit mond. Aztán kimondta azt a mondatot, amitől megfagyott az ereimben a vér: „Blake… mindkét feleséged lábát eltörték.”

Egy katonai átszállóbaktárban álltam, ötezer mérföldre otthonról, még mindig poros harci bakancsban, miközben valahol a betonfalakon túl riasztók zümmögtek.

„Mi történt Emilyvel?”

„Harminc perce jött be a megyei kórházba. Többszörös törések. Fejsérülés. Folyton téged keres.”

Mielőtt válaszolhattam volna, a telefon valaminek súrlódott.

Egy férfi nevetett.

Ismertem ezt a nevetést.

Travis Mercer.

– Gyerünk, tegyünk már valamit ez ügyben, katona! – suttogta. – Az apámé a rendőrség.

A hívás véget ért.

Három másodpercig bámultam a fekete képernyőt.

Aztán elköltöztem.

Nem ütöttem a falat. Nem sikítottam. Nem fenyegetőztem, amit Travis felvehetne és felhasználhatna ellenem.

Felhívtam a parancsnokomat.

„A feleségemet súlyosan megtámadták. Sürgősségi szabadságra van szükségem.”

Tizennégy órával később a gépem leszállt Virginiában.

Két seriffautó várakozott a terminál előtt.

Nolan seriffhelyettes lépett ki először, kezét lazán a pisztolytáskája közelében pihentetve.

– Blake Carter?

“Igen.”

„Velünk kell jönnöd.”

„Le vagyok tartóztatva?”

Habozott.

Ez volt az első tippem.

„Nem. Mercer seriff csak beszélgetni akar.”

Daniel Mercer seriff Travis apja volt, ugyanaz az ember, aki huszonkét éven át magánkirályságként uralkodott Harrington megyében.

Az emberek viccelődtek, hogy a jelvényén koronának kellett volna lennie.

Önként másztam be a cirkálóba.

Az állomáson Mercer az íróasztala mögött ült és kávét ivott.

„Ti katonafiúk mindig azt hiszitek, hogy az egyenruhák fontossá tesznek benneteket.”

„A feleségem műtőben van.”

„És csak az idődet vesztegeted, mert meg kell értened valamit.”

Egy dossziét tolt felém.

A jelentés szerint Emily behatolt Travis építkezési területére, megfenyegette az alkalmazottakat, és leesett egy befejezetlen lépcsőházból.

Kétszer is elolvastam.

Aztán elmosolyodtam.

Mercer szeme összeszűkült.

„Mi a vicces?”

“Semmi.”

Előrehajolt.

„A fiam azt mondja, hogy a feleséged hónapok óta zaklatja. Azt javaslom, vidd haza, amint felébred, és felejtsd el ezt a szerencsétlen balesetet.”

„Mi van, ha nem?”

A mosolya visszatért.

„Akkor bonyolulttá válik az élet.”

Felálltam.

„Elmehetek?”

Csalódottnak tűnt, hogy nem robbantam fel.

“Természetesen.”

A kórházban Emily hihetetlenül kicsinek tűnt a fehér takarók alatt. Fémkeretek tartották mozdulatlanul mindkét lábát.

Az arca zúzódásokkal volt tele.

Amikor kinyitotta a szemét, azt suttogta: „Nem akarták a felvételeket.”

Közelebb hajoltam.

„Milyen felvételek?”

Az ujjai megszorították az enyémeket.

„Travis földet lopott.”

Ekkor értettem meg.

Nem egy katona feleségét támadták meg.

Megtámadták egy szövetségi nyomozó elsődleges tanúját.

És Mercer seriffnek fogalma sem volt, hogy valójában mit tettem a hadseregért.

2. RÉSZ
Emily aludt, míg én az ágya mellett ültem, és megnyitottam a titkosított laptopot, amit három kontinensen át magammal vittem.

A hivatalos titulusom ártalmatlanul hangzott: hadsereg logisztikai tisztje.

Szándékosan unalmas volt.

Amit Mercer seriff nem tudott, az az volt, hogy az elmúlt négy évben egy közös szövetségi beszerzési munkacsoporthoz osztottak be, amely katonai vállalkozókat, fantomcégeket és állami földfelvásárlásokat érintő csalásokat vizsgált.

Három hónappal korábban Emily valami furcsát vett észre, miközben címügyvédként dolgozott.

Travis Mercer fejlesztőcége hat farmot vásárolt meg egy tervezett szövetségi közlekedési folyosó körül.

Az eladók látszólag nem voltak kapcsolatban egymással.

Nem voltak azok.

Mind a hatot hamisított kódex megsértésével, gyanús adózási zálogjogokkal és a megyei képviselők fenyegetéseivel kényszerítették az eladásra.

Emily elkezdte mindent dokumentálni.

Travis fedezte fel.

Ez magyarázta a támadást.

Másnap reggel 6:12-kor virággal a kezében belépett a kórházi szobába.

Majdnem felnevettem az arrogancián.

– Van benned bátorság – mondtam.

Travis Emilyre pillantott.

„Ébren van?”

“Nem.”

“Jó.”

Letette a virágokat egy székre.

„Akkor úgy beszélhetünk, mint a férfiak.”

Aktiváltam az órámban lévő felvevőt.

Nem vette észre.

– Apám elmondta, mi történt.

– Azt mondta, hogy leesett.

„Vigyáznia kellett volna a lépteire.”

A mosolyától görcsbe rándultak a kezeim.

De pontosan a düh volt az, amire vágyott.

– Szóval ott voltál?

Arckifejezése megváltozott.

Alig.

„Vigyázz, katona!”

Hátradőltem.

„Te hívtál.”

„Ez egy baráti tanács volt.”

„Azt mondtad, hogy az apádé volt a rendőrség tulajdonosa.”

Travis nevetett.

„Gyakorlatilag így is tesz.”

Ott volt.

Újra.

Felvétel készítve.

Aztán elkövette azt a hibát, ami mindannyiukat elpusztította.

Lehalkította a hangját.

„A felesége olyan dokumentumokat másolt le, amelyek a cégemhez tartoznak. Merevlemezek. Szerződések. Ingatlannyilvántartások. Add vissza őket, és talán vége ennek.”

“Talán?”

„Hosszú felépülés vár rá. Balesetek előfordulnak.”

Addig bámultam, amíg a mosolya el nem halványult.

“Szabadság.”

Azt hitte, megijesztett, és kiment.

Húsz perccel később továbbítottam a felvételt egy biztonságos szövetségi csatornán keresztül.

Délre már három ügynökség is bekapcsolódott az ügybe.

Az állami főügyészség közvélemény-kutatási korrupcióellenes osztálya.

Az FBI.

És a Védelmi Bűnügyi Nyomozó Szolgálatot is, mivel Travis egyik fedőcége nemrég alvállalkozói pénzt kapott egy szövetségi közlekedési projekthez kapcsolódóan.

Mercer seriff egy utolsó mozdulattal próbálkozott.

Délután 2:40-kor Nolan rendőrtiszt belépett Emily szobájába egy elkobzási paranccsal, amivel lefoglalta a telefonját és a laptopját.

Figyelmesen elolvastam.

A bíró aláírása valódi volt.

A valószínűsíthető okot kitalálták.

– Vidd, amire szükséged van – mondtam.

Nolan pislogott.

Ellenállásra számított.

Elvette Emily telefonját.

Amit nem tudott, az az volt, hogy a fontos fájlokat már automatikusan tükrözték egy védett szövetségi bizonyítékszerverre.

Azon az estén Mercer seriff felhívott.

– Végre megtanulod?