A nő csendben maradt, és végül bólintott.

Két nappal később egy guadalajarai magánlaboratórium megerősítette az apaság 99,99%-nál nagyobb valószínűségét.

Nem éreztem megkönnyebbülést. Gyászt éreztem.

A lányom volt.

És 19 születésnapot kihagytam.

Ximena beleegyezett, hogy visszatérjen a pékségbe, de feltételt szabott.

– Nem fogsz nekem új életet venni, hogy kevésbé érezzem magam bűnösnek.

– Nem akarok tőled semmit venni.

–Akkor segíts megértenem anyámat.

Ezt tettük.

A levelekből kiderült, hogy Elena látta, ahogy Ricardo megváltoztatta a szállítási számlákat, hogy ismeretlen eredetű pénzt utaljon a cég számláira. Az egyik üzenetre három cégnevet írt. Az egyik, a „Servicios del Valle del Centro”, egy 2006-os befizetési bizonylaton is szerepelt.

Ügyvédem, Andrés Villaseñor áttekintette az anyagot.

– Ez csak kontextusként szolgál, Mauricio, de túl sok év telt el. Nem ígérhetünk büntetőeljárást az ügyben.

—Akkor ellenőrizd, hogy Ricardo még mindig ugyanezt csinálja-e.

Ximena közbelépett.

– És ne csak Ricardót keresd. Keresd a cégneveket, adminisztrátorokat, címeket és közjegyzőket is.

Ránéztem.

— Honnan tudod ezt?

– A pékség nem hülyített meg. Azért hagytam ott a középiskolát, hogy segítsek a nagymamámnak, nem azért, mert nem tudtam, hogyan kell tanulni.

Mióta találkoztam vele, most mosolyogtam először.

Három hétig dolgoztunk együtt egy igazságügyi könyvelővel és egy hagyatéktervezésre szakosodott ügyvéddel. Ximena dátum szerint rendszerezte a leveleket. Én átadtam a cégem régi iratait. Andrés átnézte a nyilvános iratokat és a cégek iratait.

És megjelent az első szál.

Ricardo egyik régi cégét feloszlatták, de a bejegyzett címe egy jelenlegi, „vidékgazdálkodási szolgáltatásokkal” foglalkozó cégben jelent meg. A vagyonkezelő a fia, Iván Montalvo volt.

A második szál rosszabb volt.

Több család is bejelentett szabálytalan telkeladásokat és olyan szerződéseket egy ejido területen, amelyeket állításuk szerint nem írtak alá. Néhány tranzakció Iván tulajdonában lévő vállalatokhoz kapcsolódó közvetítőkhöz kapcsolódott.

Ez nem bizonyította, hogy Ricardo üldözte Elenát.

De ez bizonyított valamit: a minta nem ért véget.

Aztán találtunk egy levelet, amit egyikünk sem nézett meg rendesen.

A doboz aljára volt ragasztva. Elena egy rendszámot írt rá, és mellé egy mondatot: „RM teherautó anya háza előtt. Már tudja, hogy itt vagyok.”

Teresa befogta a száját.

– Az a teherautó három éjszakán át kint volt.

– És nekem soha nem mondtad el?

– A feleséged megeskettetett, hogy nem hívlak fel. Azt hitte, Ricardo lehallgatja a telefonjaidat és az irodádat.

Ximena felállt az asztaltól.

– Szóval keresett engem.

Terézia nem válaszolt.

Ez a csend elég volt.

Mielőtt továbbment volna, Ximena elvitte a leveleket egy Andrés által ajánlott dokumentumvizsgálóhoz. A szakértő összehasonlította a kézírást egy recepttel és egy kártyával, amit Elenától őriztem meg. A jelentés megerősítette, hogy ugyanaz a személy írta őket.

Ximena nem fogadott el egy történetet csak azért, mert gazdag apát igényelt. Minden részletet ellenőrizett.

–Ha ez meg fogja változtatni az életemet, tudni akarom, mi igaz, és mi az, amit csak feltételezünk.

– Az édesanyád is ugyanezt mondta volna.

– Ne azért mondd el, milyen volt, hogy meggyőzz. Hadd ismerjem meg őt azon keresztül, amit maga után hagyott.

Megértettem, hogy 20 nap alatt akarok 20 évet visszanyerni, de számára még mindig idegen voltam.

Teresa továbbá felidézte, hogy Elena röviddel a szülés előtt küldött egy ajánlott levelet az irodámba. Az sosem érkezett meg hozzám. Andrés kérte, hogy nézhessek át régi aktákban, és talált egy elismervényt, amelyet egy Ricardóval közvetlenül együttműködő alkalmazott írt alá. Nem tudtuk, mit tartalmazott a levél, de ez egy újabb jel volt arra, hogy valaki ellopott információkat, mielőtt azok eljutottak volna hozzám.

Még aznap délután mindenről digitális másolatot vittünk Andrésnek, az eredetieket pedig egy széfben tároltuk. Rendőrségi feljelentést is tettünk egy addig abszurdnak tűnő fenyegetés miatt: előző este valaki becsúsztatott egy borítékot a pékség ajtaja alatt.

Csak egy fotó volt Ximenáról, amint elhagyja a boltot, és egy nyomtatott mondat:

„Anyád sem tudta, mikor kell abbahagyni.”

Ez már nem egy 20 évvel ezelőtti történet volt.

Valaki tudta, hogy megtaláltam a lányomat.

És valaki félt attól, hogy mi van abban a dobozban.

Amikor a múlt fenyegetésekkel kezd el teli jelenben üzenni, már nem tehetsz úgy, mintha vége lenne: folytatnád a nyomozást? A 3. részt keresd a hozzászólások között.
3. RÉSZ
Az első ösztönöm az volt, hogy még aznap este kihozzam Ximenát és Teresát a pékségből, elvigyem őket a zapopani vidéki házamba, és testőrökkel vegyem körül őket.

Ximena visszautasította.

– Nem fogok rejtőzködő lányból bezárt lány válni.

– Követnek téged.

–Akkor csináljuk jól a dolgokat. Jelentsük, másoljuk le, válasszunk más útvonalakat, ne játsszuk a hőst.

Fájt hallani, mert igaza volt.

Évekig abban a hitben vezettem a cégemet, hogy mindent kontrollálni annyit tesz, mint megvédeni. Elena pont az ellenkező hibát követte el: egyedül próbált megvédeni. Én egyiket sem akartam megismételni.

Andrés megszervezett nekünk egy találkozót az államügyészség munkatársaival, hogy bővebben kifejtsük a fenyegetésekkel kapcsolatos panaszt, és bizonyítékokat is bemutassunk. Senki sem ígért nagy nyilvánosságot kapott letartóztatásokat vagy azonnali megoldásokat. Elmagyarázták, hogy a régebbi anyagokat alaposan át kell vizsgálni, és hogy a frissebb események a leghasznosabbak a cselekvéshez.

Ezt frusztrálónak találtam.

Nekem is valóságosnak tűnt.