– Semmi. Most először hiszek neked.
– Mit hisz?
– Hogy magad is meg tudod csinálni.
Dühösen érkezett meg aznap este.
Lehajította a brosúrákat az asztalra.
– Úgy festettél velem, mint egy gazemberrel.
– Csak az igazat mondtam.
– Ő az anyám!
– Pontosan. Az édesanyád.
Néma maradt.
Aztán történt valami, ami véget vetett annak a keveset is, ami a házasságomból megmaradt.
Roberto elment fürdeni, és az asztalon hagyta a mobilját.
Sosem néztem meg a telefonját.
De a képernyő felvillant.
Az üzenet a nővérétől, Laurától volt, aki Monterreyben élt.
„Épp most utaltam át anyának a 8000 dollárt ebben a hónapban. Fogadj fel valakit, aki segít neki a fürdőszobában és a főzésben, ahogy megbeszéltük. Kérlek, használd erre a célra.”
Éreztem, hogy kihűlnek a kezeim.
Laura hónapok óta küldött neki pénzt, hogy segítséget fogadjon.
És Roberto úgy döntött, hogy én leszek a segítő.
Ingyenes.
Amikor kijött a fürdőszobából, felvette a telefonját, meglátta az átirányítást, és elmosolyodott.
Nem szóltam semmit.
Másnap felhívtam Laurát.
Nem vádoltam őt.
Csak annyit kérdeztem:
– Mióta küldesz pénzt Robertónak az édesanyád gondozására?
Csend lett.
– Nem tudtad?
-Nem.
– Klaudia… Már több mint egy éve csinálom ezt, valahányszor anyának szüksége van valamire. Akkor is küldtem neki dolgokat, amikor tüdőgyulladása volt. Meg amikor megjavították a tetőjét.
Nyomást éreztem a mellkasomban.
Egész délutánokat töltöttem abban a kórházban.
Kerestem a kőműveseket.
Szabadságot kértem a munkahelyemről.
Mindeközben Roberto fizetést kapott a segítségemért, amit anélkül nyújtottam, hogy tudtam volna, hogy valaki fizet érte.
Még aznap délután elmentem egy családjogi ügyvédhez.
Mindent elmagyaráztam neki.
Azt is mondtam neki, hogy évek óta hozzáférést kaptunk bizonyos családi számlákhoz, mivel én kezeltem a háztartási kifizetéseket.
Csak azokat az információkat tekintettük át, amelyekhez jogszerűen hozzáférhettem.
Az áthelyezések megvoltak.
Nyolcezer.
Nyolcezer.
Ezer.
Tizenötezer.
Hónapokig.
Elmentettem Laura bankszámlakivonatait és üzeneteit.
Aztán befejeztem a holmijaim kipakolását.
Vasárnap este Roberto az anyja szobáját ellenőrizte.
– Holnap korán indulok érte – mondta. – Remélem, nem folytatod a hisztit.
A fotel elé álltam.
– Ez nem hiszti.
-Így?
– Holnaptól máshol fogok lakni.
A sörösdoboz a szája mellett lebegett.
-Hogy?
–Kibéreltem egy lakást. A holmijaim már ott vannak.
Felkelt.
–Megőrültél? Holnap megérkezik anyukám!
-Pontosan.
– És ki fog neki segíteni?
Ránéztem.
Most először tűnt úgy, mintha őszintén félne.
-Te.
Másnap reggel elmentem, mielőtt felébredt volna.
Nem hagytam ki a reggelit.
Nem hagytam előkészítve semmilyen ételt.
Nem hagytam összehajtva egyetlen ruhát sem.
Csak a cipője maradt az előszobaasztalon.
Órákkal később hazavitte Doña Elvirát.
Amikor kinyitotta az „üresen” tartott szobámat, négy üres falat talált.
Még ágy sincs.
Még lepedőket sem.
Nincs asztal.
Csak egy mappa a gondozók, rehabilitációs és támogató szolgálatok telefonszámaival.
Aztán elkezdett hívogatni.
Tizenötször.
Nem válaszoltam.
Épp az új lakásomban ültem és kávézgattam, amikor megérkezett tőle az utolsó üzenet:
„Gyere vissza azonnal. Vasárnap családi összejövetelünk lesz. Ha nem jössz vissza, mindenki előtt válást fogok kérni tőled.”
Kétszer is elolvastam azt a fenyegetést.
Aztán megnéztem a mappát, amiben Laura egy év alatt küldött neki átutalásokat.
Roberto azt tervezte, hogy az egész család elé visz, hogy megalázzon.
Amit nem tudtam, az az volt, hogy én is tervezek részt venni.
És ezúttal nem azzal jött, hogy bocsánatot kért.
Bizonyítékkal jönnék.
Amikor mindet kitette az asztalra, még a saját anyja is felfedezte, hogy ki volt igazán a „példamutató fiú” azokban az években.
És utána nem lenne visszaút.
3. RÉSZ
Vasárnap délután háromkor érkeztem.
Doña Elvira a kanapén ült, botját a térdei között tartva. Laura Monterreyből érkezett. Roberto az asztalfőn ült, mintha egy tárgyalást készülne levezetni.
Egy kis táskát vittem.
Benne egy mappa és a dokumentumok voltak, amiket az ügyvédemmel készítettem elő.
– Jó, hogy eljöttél – mondta Roberto. – Vessünk véget ennek az ostobaságnak.
Laura keresztbe fonta a karját.
–Claudia, őszintén nem értem, hogy hagyhattad el a házat pont akkor, amikor anyám elhagyta a kórházat.
Nem válaszoltam neki.
Roberto egy papírlapot tett az asztalra.
– Elegem van. Vagy visszajössz még ma, úgy viselkedsz, mint a család tagja, és segítesz nekünk anyukámmal, vagy aláírjuk a válási papírokat.
Doña Elvira tágra nyitotta a szemét.
– Roberto, nem kell…
– Anya, hadd beszéljek én.
Harmincnégy éven át ez a hang működött nekem.
Elég volt neki keményebb tekintetet ereszteni ahhoz, hogy én lesütsem a szemem.
Nem azon a napon.
„Ezt akarod?” – kérdeztem.
– Felelősségteljes feleséget szeretnék.
-Tökéletes.
Elővettem a mappámat.
– De először is lenne egy kérdésem Laurához.
Rám nézett.
– Mennyi pénzt küldtél Robertónak az édesanyád gondozására?
A férjem színe megváltozott.
Laura várt pár másodpercet.
– Általában havi nyolcezer peso. Néha több is, ha különleges kiadások adódtak.
– És mire valók voltak?
–Hogy segítsen anyának a gyógyszerekkel, a közlekedésben… bármiben, amire szüksége van.
Kinyitottam a mappát.
– Akkor talán szívesen megnéznéd ezt.
Megnyújtottam a másolatokat.
Laura elkezdte átnézni az átutalásokat.
A.
Más.
Még egy.
Az arckifejezése megváltozott.
– Roberto… mind megérkezett a számládra.
– Mert én kezeltem a pénzt.
