3. fejezet: Egy szem a birodalomra

Megyénkben az igazságszolgáltatás nem vak volt; a szemét bekötötték a tengerentúli osztalékok halmai.

Tudtam, hogyan működik a rendszer. Warden helyettes seriff becsületes ember volt, de a felettese, Caldwell seriff minden második hétvégét a Harrington család luxusjachtján töltött az öbölben. Délre átírják a rendőrségi jelentést. A golfklub eltűnik a Harrington verandájáról. A zárt területükről készült biztonsági felvételek „véletlenül megrongálódnak”. Garrett és Evelyn egy szívhez szóló nyilatkozatot tesznek közzé a sajtósukon keresztül, amelyben mély imájukat fejezik ki Chloe felépüléséért a „tragikus esés” után.

Chloé pedig steril ágyban halt meg, miközben ők egyiptomi pamutlepedők alatt aludtak.

Kimentem a kórházból a jeges esőbe. A zuhogás nem állt el; egyre erősödött, hevesen csapódott a teherautóm motorháztetejéhez. A kezem most már teljesen nyugodt volt. A remegés megszűnt. Amikor a remény meghal, a pánik is eltűnik vele, helyét egy kristálytiszta, halálos fókusz veszi át.

Átautóztam a városon az ipari telephelyre, ahol a cégem a mélyvízi kikötőépítéshez szükséges berendezéseket tárolta. A telephely kihalt volt ezen a viharos reggelen. A főkulcsommal kinyitottam a nehéz acél kerítéskapuját, behajtottam, és a teherautóval a veszélyes anyagok raktárához tolattam.

Bent, szépen ipari állványokon egymásra halmozva, öt gallonos acélkannák sorakoztak, amelyek kereskedelmi minőségű dízelgyorsítót és mélytengeri uszályok tisztítására használt nehéz oldószereket tartalmaztak. Két kannát pakoltam a pick-up platójára, és egy nehéz vászonponyva alá rögzítettem őket. Melléjük helyeztem egy harminc centis vas feszítővasat a személyes szerszámosládámból.

Nem voltam bérgyilkos. Mérnök voltam. Értettem a szerkezeti integritást. Megértettem, hogy ha egy arrogáns szerkezet teherhordó tartószerkezeteit a tűréshatáron túlra hevíted, az egész korhadt emlékmű a saját túlzott súlya alatt összeomlik.

Délután fél 3-ra a viharfelhők friss zúzódás színére festették az eget.

A kanyargós, magánkézben lévő hegyi autópályán mentem fel, amely a Blackwood Ridge csúcsára vezetett , ahol a Harrington-birtok feudális erődítményként állt, lenézve az alatta elterülő völgy szerény háztetőire. A birtokot egy három méter magas kovácsoltvas kerítés vette körül, díszes arany lándzsahegyekkel a tetején.

Fél mérfölddel lejjebb parkoltam le a teherautómat a hegygerincen, egy régi fakitermelő ösvény burjánzó fenyői mögött elrejtve. Felhúztam a vízálló munkaköpenyemet, áthúztam a nehéz üzemanyagtartályokat a tövisbokrok között, és közeledtem a birtok keleti határához, ahol a sűrű fasor találkozott a magánkertekkel.

A kúria lélegzetelállító volt szörnyű fényűzésével. Importált szürke mészkőből épült, hatalmas teraszokkal, magas korinthoszi oszlopokkal és hatalmas, padlótól mennyezetig érő üvegablakokkal rendelkezett, amelyek meleg, aranyló borostyánszínű fénnyel világítottak. Füst szállt lustán két hatalmas kőkéményből.

Átkúsztam az átázott rododendronbokrok között, míg alig húsz méterre nem kuporogtam a nagy szalon hátsó franciaajtajától.

Bent a jelenettől úgy zúgott a vér a fülemben, mint egy kemence.

Hatalmas gáztűzhely ropogott a kandallóban. Garrett egy túlméretezett smaragdzöld bőrkanapén dőlt hátra, kasmírpulóvert viselt, kezében egy antik kristálypohár skót whiskyvel. Nevetett. Jóképű, gyenge állkapcsú arcán egyetlen karcolás, semmiféle megbánás nem látszott.

Az antik mahagóni tálalószekrény közelében Evelyn Harrington lebegett. Szabott tweed szoknyát és gyöngyöket viselt, és finoman töltötte Earl Grey teát ugyanabból a nehéz ezüst tálalóból, amivel a verést kiváltotta. Átadott egy porceláncsészét a fiának. Garrett elmosolyodott, poharát a lány csészéjéhez koccintotta, és folytatták a sportmérkőzés nézését a kandallópárkányra szerelt széles televízión.

Meleg volt bennük. Kényelmesen érezték magukat. A túlélésüket ünnepelték.

A kezem habozás nélkül mozdult. Lecsavartam az első öt gallonos tartály kupakját. Az ipari gyorsító átható, éles vegyi szaga áthatolt a fenyő és az eső tiszta illatán. Némán lépkedtem a kőből készült teraszon, lelocsolva a veranda nehéz fa tartógerendáit, eláztatva a drága cédrusfa külső burkolatot, és sűrű, szakadatlan petróleumsugarat öntöttem a magánkönyvtáruk fényes faajtajára.

Visszaléptem a nedves gyepre, csizmám belesüppedt a nyírt gyepbe.

Előhúztam a zsebemből egy doboz erős vihargyufát. Meggyújtottam egyet a kéncsíkon. A láng élénk, erőteljes narancssárga fénnyel csapott fel, sziszegve a nedves levegőben, megvilágítva bőrkeményedéses kezeimet.

Egyetlen dobás kellett volna. A nehéz gőz egy villámcsapásként belobbant volna. A külső vázat elnyelte volna a tűz, mielőtt a saját tűzoltó rendszerük érzékelhette volna a hőséget. Megtanulták volna, milyen érzés egy sarokba zárva kegyelemért könyörögni, miközben a hőség egyre jobban körülvette őket.

Hadd égjen ! – sikította a hang a fejemben. – Égesd el őket porig, amíg meg nem érdemlik!

Visszahúztam a karom, hogy eldobjam a gyufát.

És akkor, a nehéz vászondzsekim zsebének mélyén, a mobilom heves, szüntelen rezgésbe kezdett.

A zümmögés sokkjától megrándultak az ujjaim. A láng egészen a fa gyufa széléig leégett, megperzselve a mutatóujjam kérges bőrét.

Bal kézzel húztam elő a telefont, azzal a szándékkal, hogy a kőfalhoz csapjam. De a világító képernyő olyan szavakkal hasított át a sötétségen, hogy teljesen elállt a lélegzetem:

DR. MILLER – SZENT JÚDÁS INTENZÍV OSZTÁLY

A szívem kalapált a torkomban. Dermedten álltam az esőben, egyik kezemben a meggyújtott gyufát, a másikban a zümmögő mentőkötelet tartottam.

Ha azért hívott, hogy közölje, megállt a szíve… Eldobnám a gyufát, és hagynám, hogy a Harrington-birodalom a pokolba égjen.

Remegő hüvelykujjal végighúztam a képernyőt. – Robert?