Micaela megtartotta a vezetéknevét, és Los Arrayanes igazgatója lett. Az iskola a következő évben nyílt meg. Ott a mezőgazdasági munkások, cowboyok és szakácsok gyermekei megtanultak olvasni, könyvelni, és felismerni, hogy az intelligencia nem csak azoknak van fenntartva, akik zakót viselnek vagy földtulajdonosként rendelkeznek.
Centella még sok évig élt. Megengedte Micaelának, hogy lovagoljon rajta, és idővel elfogadta Micaelával és Gabriellel közös gyermekeinek apró kezeit is.
A hacienda étkezőjében őrizték a régi, foltozott bőröndöt, amiben Micaela megérkezett. Mellette egy emléktábla állt:
„43 centje volt, de mindene megvolt, amire szüksége volt.”
Micaela sosem felejtette el azt a nőt, aki két mérföldet gyalogolt, miután kidobták a postakocsiból. Ahogy azokat a férfiakat sem, akik ítélkeztek felette, mielőtt látták volna a mutatványát. Nem haragudott rájuk. Megértette, hogy az emberek általában azt mérik, amihez mérőeszközeik vannak, és szinte senki sem tudja, hogyan mérje a türelmet, a méltóságot vagy a bátorságot, hogy nyugodt maradjon, amikor mindenki más megadta magát a félelemnek.
Sok évvel később, miközben Micaela nézte, ahogy Gabriel a gyerekeit tanítja a gázló kefélésére, rájött, hogy nem csak átutazott azon a völgyön.
Egész életét azzal töltötte, hogy odament, anélkül, hogy tudta volna a nevét.
És a lovat, amelyet senki sem tudott megszelídíteni, nem erőszakkal győzték le, hanem egy nő által, aki ismerte a megadás nélküli várakozás erejét. Ugyanaz a nő, akit a világ túlzásnak tartott, pontosan azzá vált, amire annak a tanyának, annak a férfinak és annak a völgynek szüksége volt.
