– Ma jelenteni fogom őket – mondta Santiago.

– Igen, egy ügyvéddel és ezekkel az eredeti dokumentumokkal. De először is védjük meg a jószágokat. Ha tudják, hogy kudarcot vallottak, akkor majd találnak más módot, hogy feltartsanak minket.

A santiagói önkormányzat ügyvédje, Jimena Ríos megerősítette, hogy elegendő bizonyíték áll rendelkezésre a hamisítás és a csalási kísérlet feljelentéséhez. Arra is figyelmeztetett minket, hogy a nyomozás nem fogja leállítani a téli szezont, és nem garantálja a teherautók biztonságát. Hitelesített másolatokat szerzett be, és azt javasolta, hogy egyelőre ne értesítsék Montalvót.

Jimena a Vagyonnyilvántartást is ellenőrizte. Talált egy 1998-as okiratot, amely elismerte El Encino állandó szolgalmi jogát a keleti határon, annak ellenére, hogy a ranch nemrégiben készült vázlatán ez nem szerepelt. Hitelesített másolatot kért. Ez megmagyarázta, miért tanulmányozza Damián a falat: a telek megvásárlása nem volt elég; szüksége volt arra, hogy Santiago figyelmen kívül hagyja azt a jogot, amely bármilyen eladást is túlélne.

Rogelio kétszer is elolvasta a bizonyítványt. Aztán a tekintetem találkozott.

– Azt hittem, rancherát játszani jöttél.

– És azt hittem, képtelen vagy megváltoztatni a véleményedet.

– Mindketten rosszul kezdtük.

A következő napokban nem próbáltam bebizonyítani, hogy mindent tudok. Megkértem Rogeliót, hogy mutassa meg, hol omlott be a szakadék, ellenőriztem minden cowboy rádiókódját, és elkülönítettem négy sántító ökröt. Lemértem a csorda egy részét is, hogy kiszámoljam, meddig mehetnek el anélkül, hogy túl sokat fogynának. Rogelio kollégaként kezdett válaszolni nekem, nem pedig vizsgálóként.

Az indulásom előtti este Azabache karámjánál találtam Santiagót. Azt mondta, hogy azért vette a mént, mert egy idomár láncokkal és verésekkel összetörte. Két éven át minden nap bement anélkül, hogy meglovagolta volna, amíg a ló fel nem hagyott azzal, hogy minden kezet fenyegetésként érzékeljen.

– Ezért védett meg téged a szakadékban – mondtam. – Te voltál az első, aki hagyta, hogy válasszon.

– És te voltál a második.

Nem szerelmi vallomás volt, de több szempontból is megérintett. Santiago átnyújtotta a jegyzetekkel ellátott térképeit, és elfogadta, hogy a hegyekben a döntések az enyémek lesznek.

Három nappal előrehoztuk az indulást. Én vezettem, Nube lovagló lovaglójaként; Rogelio irányította az utóvédet. Santiago beleegyezett, hogy marad, miután megmutattam neki az orvosi jelentést, és megkérdeztem tőle, hogy ki menti meg a ranchot a következő évben, ha egy esés a repedt bordáit tüdősérüléssé változtatná.

Az első nap eseménytelenül telt. Alkonyatkor láttam, hogy nyugaton sűrű felhők gyülekeznek, és hallottam, ahogy a patak színe megváltozik. Megparancsoltam mindenkinek, hogy keljen át rajta, mielőtt tábort verne. Rogelio habozott, de támogatott. Azon az éjszakán esett az eső a felső szakaszon; hajnalra a vízszint majdnem egy méterrel emelkedett.

„Ha várnánk, két napot veszítenénk” – ismerte el.

A harmadik napon beteljesedett a Montalvo által kitervelt fordulat. A keleti ösvény bejáratánál egy új láncot és egy táblát találtunk: „Magánterület. A hozzáférés peres eljárás miatt felfüggesztve.” Egy bírósági tisztviselő idézést hagyott a ranchon: Montalvo azt állította, hogy soha nem létezett közterület-használati jog, és kérte, hogy tiltsák meg nekünk az átkelést, amíg a bíró dönt.

A rés évtizedek óta szerepelt a térképeinken, de nem volt meg a teljes okirat. Ha kifeszítenénk a láncot, betolakodóknak tűnhetnénk a városi rendőrség szemében, akiket Damian már korábban értesített.

Nem adtam meg neki ezt az elégtételt. Megmutattam a tisztnek a marhaszállítási engedélyt, lefényképeztem a láncot, a táblát és a koordinátákat. Aztán az északra lévő nyilvános marhautat választottam, egy alternatívát, amely 7 kilométerrel hosszabb volt annál, amelyet az előkészületek során ellenőriztem. Műholdas telefonon értesítettem Jimenát, hogy bemutassa a közúthasználati jogot igazoló, 1998 óta bejegyzett hitelesített okiratot.

Damian elmosolyodott a teherautójából.

– Nem fognak időben megérkezni azon a szakadékon keresztül.

– Attól függ, ki hozza meg a döntéseket – válaszoltam.

A kerülőút kilenc órán át tartott. Keveset aludtunk, és anélkül haladtunk előre, hogy a jószágoknak kárt tettünk volna. Másnap reggel fagyos szélben érkeztünk a Paso de las Ánimasba. Először a tapasztalt teheneket szerveztem meg, és megtiltottam a kiabálást vagy a korbácsolást.

A legszűkebb szakasz felénél jártunk, amikor egy széllökés köveket zuhant le a domboldalról. Egy fiatal ökör elakadt az ösvényen. A mögötte lévő állat nekiütközött, és a sor összenyomódni kezdett: 286 test préselődött egy szakadék felé.

Nube remegett alattam. Rogelio rám kiáltott, hogy hátráljak. Ehelyett a fal és a bika közé préseltem, amíg az oldalát a lábamhoz nem éreztem. Ha hibáztam volna, nem lett volna helyem megfordulni.

Az első sisak lecsúszott, és egy szikla eltűnt a szakadékban anélkül, hogy hallottuk volna a leesését.

Szerinted elég lett volna a türelem abban a pillanatban, vagy erőszakot alkalmaztál volna, mielőtt az egész falka szétesik?

3. RÉSZ
Nem húztam meg a gyeplőt, és nem is ütöttem meg a bikát. Lassan kifújtam a levegőt, a tenyeremet a nyakára helyeztem, és hagytam, hogy Nube mozdulatlanul mellette maradjon. A kanca mindenki másnál hamarabb megértette: az állatnak nem nyomásra van szüksége, hanem egy olyan viszonyítási pontra, amely nem fél.

9 másodpercet számoltam.

A bika egyik patáját előrelendítette, szilárd talajra lelt, és követte az elöl haladó tehenet. A sor fellélegezett. Rogelio elrendelte az utóvéd visszatartását, és a 286 állat egyenként átkelt a határon egyetlen veszteség nélkül.