Gonzalo a jogi igazgatójára nézett.

– Apám soha nem beszélt nekem erről.

Nem válaszolt.

Ez a mondat arra késztette Albát, hogy felnézzen.

Az apja.

Ez volt az igazi seb.

Gonzalo apja, Jaime Valcárcel 21 évig vezette a csoportot. Ő kapta meg Manuel jelentéseit, ő ismerte az alapítványt, és ő döntötte el, hogy bizonyos dolgokat jobb eltemetni a cégek, a számviteli változások és a senki által sem megtekinthető akták rétegei alatt.

Alba folytatta a levél olvasását.

Manuel nem gyűlölettel írt. Ez nyugtalanította leginkább a tárgyalótermet.

Azt mondta, többször is vitatkozott Jaime-vel. Hogy figyelmeztette őt, hogy az alkalmazottaknak szánt pénz nem válhat informális tartalékká a vezetői döntések fedezésére. Hogy nyomást gyakoroltak rá. Hogy előléptetést ajánlottak neki, ha az ügyet az igazgatótanácsra bízza.

Mánuel visszautasította.

Nem azért, mert tönkre akartam tenni a céget.

Mert úgy hitte, hogy egy olyan cég, amely elárulja a saját embereit, végül belülről pusztítja el önmagát.

A levélben azt is elmagyarázta, miért nem mondta el soha Albának.

„Ha ezt még nagyon fiatalon elolvasod, a sajátoddá teheted az én harcomat. Ezt nem akarom. Azt akarom, hogy a saját életed legyen. Csak akkor nyisd ki ezt a borítékot, ha félelem nélkül tudsz dönteni, és nem kell bosszút állnod.”

Albának meg kellett állnia.

Tizenkét éven át ezernyi dolgot képzeltem el arról a borítékról. Egy búcsúüzenetet. Egy magyarázatot a betegségéről. Egy családi emléktárgyat.

Soha nem gondolta volna, hogy az apja némán hordozott valamit, ami képes megrengetni egy egész századot.

Gonzalo megpróbálta visszanyerni az irányítást.

– Még ha van is tartozás, arról lehet tárgyalni. Erre valók az ügyvédek.

Alba otthagyta a levelet az asztalon.

– Természetesen, tárgyalás folyik róla.

– Akkor ennyi.

– Nem. Nincs itt.

Alba nyugalma nyugtalanítóbb volt, mint egy sikoly.

Megkérdezte, hogy a csoport hány alkalmazottja kért bérelőleget abban az évben.

Senki sem válaszolt.

Megkérdezte, hogy hányan kérték a csökkentett munkaidőt, mert nem tudták megfizetni a szüleik gondozását.

Csend.

Megkérdezte, hogy hány belső ösztöndíjat szüntettek meg az elmúlt átszervezés során.

A HR-igazgató lesütötte a tekintetét.

Alba tudta a válaszok egy részét, mivel a pincében dolgozott, ott, ahová a fenti irodákban elfelejtett dolgok másolatai érkeztek.

Ismertem konkrét eseteket: egy portást, aki halogatta a kezeléseket, egy kétgyermekes adminisztratív dolgozót, aki attól tartott, hogy elveszíti a bérleményét, és egy technikust, aki túlórázott, hogy gondoskodjon az apjáról. Azt is tudtam, hogy a csoport pazarlóan költekezett vezetői ünnepségekre.

Gonzalo összeszorította az állkapcsát.

– Ne csinálj ebből beszédet.

– Ez nem beszéd. Ezek azoknak a nevei, akik számára az alapítványt létrehozták.

A tanács elnöke közbelépett.

– Alba, mit akarsz?

A nyitott borítékra nézett.

Addig a pillanatig nem tette fel magának ezt a kérdést.

Pénzt követelhetett.

Nyilvánosan elítélhetném a Valcárcel családot.

Kiszivárogtathatja a dokumentumokat a sajtónak, és azonnali válságot okozhat.

Felhasználhatta Gonzalo szégyenét, ahogyan Gonzalo megpróbálta felhasználni a sajátját.

De emlékezett egy jelenetre abból az időből, amikor 10 éves volt.

Az apja későn ért haza. Az anyja dühös volt, mert megint lemaradt a vacsoráról. Manuel leült a konyhába, és elmagyarázta, hogy egy munkatársa férje kórházban van, és az anyja nem érti a biztosítási eljárásokat. Azért maradt, hogy segítsen neki.

Alba ezután megkérdezte tőle, miért segít mindig azoknak, akik nem a családtagjai.

Manuel így válaszolt:

– Mert senkinek sem kell családdá válnia ahhoz, hogy segítséget érdemeljen.

A kifejezés fájdalmas tisztasággal tért vissza.

Alba felemelte a fejét.

– Azt szeretném, ha az alapítvány újra működőképes lenne.

Gonzalo rövid, humortalan nevetést hallatott.

– Majdnem 100 000 000 euróról beszélünk.

– Nem mondtam, hogy magamnak akarom azt a pénzt.

Most mindenki ránézett.

Alba azt javasolta, hogy az alapító halála óta befizetett összes hozzájárulást vizsgálják felül. Azt akarta, hogy a valódi adósságot elismerjék és egy ellenőrzött ütemterv szerint fizessék ki. Azt akarta, hogy az alapítvány visszanyerje függetlenségét. Olyan kuratóriumot szeretett volna, amelyben nem csak a vezetők, hanem minden szintű alkalmazottak is képviseltetve legyenek.

Ösztöndíjakat kért a munkások gyermekei számára.

Orvosi segítségnyújtás.

Ideiglenes lakhatási támogatás.

Programok eltartott családtagok számára.

Szakképzés.

És egy vésztartalék azok számára, akik súlyos helyzetbe kerülnének.

Gonzalo hallgatott.

A tanács elnöke megkérdezte:

– És milyen szerepet szeretnél?

Alba az ügyvédekre nézett.

– Amit a dokumentum állít. Se többet, se kevesebbet.

A jogi igazgató megerősítette, hogy a záradék ideiglenes gyámság alá helyezte, amíg a kuratóriumot jogilag újraaktiválják.

Aztán Gonzalo megértett valamit, ami még jobban kiszolgáltatottá tette.

Albának nem kellett hatalmat kérnie tőle.

A dokumentumot már ideiglenes jelleggel adták át neki.

És azért tette az iratot az asztalra, hogy gúnyt űzzön belőle.

4 óra elteltével a tanács jóváhagyott egy külső ellenőrzést, felfüggesztette a szóban forgó vállalatokkal kapcsolatos tranzakciókat, és úgy döntött, hogy értesíti az illetékes protektorátust.

Gonzalo ellene szavazott.

Ő volt az egyetlen.

Távozáskor utolérte Albát a lifteknél.

— Elégedett vagy?

A nő ránézett.

-Nem.

– Sikerült sarokba szorítanod az egész családomat.

– A családja ott állt egyedül.

Mély lélegzetet vett.

– Eljöhettél volna, és beszélhettél volna velem.

Alba néhány másodpercig várt a válasszal.