Átlépett a vérző ösvényen, erősen megragadta a felkaromat, és erőszakosan felfelé rántott. A méhemet egy friss, kínzó fájdalomhullám hasította át, és egy sikoly tört fel a tüdőm legmélyéről. Hátraestem, vonaglottam.

Kétségbeesetten nyúltam a kardigánom zsebébe remegő, vértől csatakos ujjakkal, és előhúztam az okostelefonomat.

Mielőtt a hüvelykujjam elérhette volna a vészjelző gombot, Aaron kikapta a kezemből a készüléket. Nem csak elvette, hanem ijesztő sebességgel egyenesen a csempézett konyhapultra hajította. Az üvegfal száz csillogó szilánkra robbant, amelyek a makulátlan konyhapultokra záporoztak.

Leguggolt, arcát pár centire tolva az enyémtől, lehelete a bor illatát árasztotta, amit töltöttem. „Nem fogod tönkretenni a karrieremet egy ügyetlenségi roham miatt” – suttogta, hangja sötét, rémisztő ígérettel remegett. „Bocsánatot fogsz kérni anyámtól. És csendben maradsz.”

Ahogy ott feküdtem a saját véremben, és a férfi üres, halott szemébe néztem, akihez feleségül mentem, valami alapvető dolog végre elpattant a mellkasomban. A kétségbeesett, könyörgő lány, aki egyszerű életre vágyott, elpárolgott, maga után hagyva egy teljes egészében jégből készült nőt. A pánik feloldódott, helyét kristálytiszta, rémisztő tisztaság vette át.

Abbahagytam a sírást. Lelassult a légzésem. Figyelmesen felnéztem rá, elemeztem az arcvonásait, és most először láttam meg a gyávát az egyedi öltöny alatt.

– Fel kellene hívnod az apámat! – rekedten szóltam, hangom hátborzongatóan nyugodt volt haldokló gyermekem hátterében.

Aaron hitetlenkedve felnevetett, és megrázta a fejét. – Az apád? Az a nyugdíjas senki a külvárosból, akit kitaláltál, hogy kicsit érdekesnek tűnjön? Rendben. Add meg a számát. Hívjuk ide felmosni a padlót.

Felmondtam apám privát vonalának tíz számjegyét. Aaron előhúzta a mellzsebéből a saját elegáns telefonját, eltúlzott, gúnyos lassúsággal tárcsázta a számot, és megnyomta a hangszóró ikonját, hogy az egész terem hallja.

Egy szelíd, idős férfi válaszára számított. Fogalma sem volt, hogy a hóhért tárcsázza.

3. fejezet: A Leviatán ébredései
A vonal alig egyetlen teljes csengést sikerült kicsengetnie, mielőtt a vonal létrejött. Sem bevezető, sem udvarias üdvözlés nem történt.

– Mondja be a cégét és az engedélykódját! – követelte egy mély, reszelős hang. Egy olyan ember hangja volt, aki pusztán a lélegzetvételével uralja az egész szobákat.

Aaron gúnyos vigyora kissé megtorpant. Pislogott, láthatóan megdöbbentette a parányi hangszóróból áradó tekintély súlya. – Nincs kódom – dadogta Aaron, miközben próbált talpra állni. – Aaron Blake vagyok. Feleségül vettem a lányodat, Rebeccát. Volt egy kis… baleset a konyhában, és hisztérikus…

„Aaron.” Erőltettem ki a szót vértelen ajkamon, a telefon felé irányítva a hangomat.

A csend, ami azonnal a vonalra telepedett, teljes volt. Nehéz, fojtogató és rémisztő. Apám évtizedekig tartó padon töltött idő alatt hallómemóriával rendelkezett; azonnal felismerte a hangom pontos dallamait, és ami még fontosabb, felismerte a benne rejlő fizikai trauma nyers, éles élét.

– Rebecca – mondta apám, és a hangneme a bürokratikus jégből azonnal halk, veszélyes morajlásba váltott. – Hol fáj?

– Judith ellökött – ziháltam, és újra elhatalmasodott rajtam a fájdalom, amitől lehunytam a szemem. – Keményen a kőszigetnek estem. Aaron összetörte a telefonomat, amikor mentőt próbáltam hívni. Apa… annyi vér van. Azt hiszem… azt hiszem, elment a babám.

A telefonból beszűrődő csend nehezebbnek tűnt, mint a bőrömbe ázó, egyre növekvő vértócsa. Ez a mély, légköri nyomáscsökkenés volt, ami közvetlenül egy katasztrofális időjárási esemény előtt következik be.

Mire a hang visszatért, az apai melegség minden nyomát eltávolították belőle. Egy ítéletet hirdető isten hangja volt.

– Raymond Stone bíró vagyok – jelentette ki apám, miközben a szótagok üllőként hullottak a szobára. – Többé nem nyúlhat a lányomhoz. Ha elmozdul, ha megpróbálja elhagyni azt a területet, személyesen gondoskodom arról, hogy élete hátralévő részét szövetségi ketrecben töltse. A rendőrség és a mentősök pontosan négy perc múlva érkeznek.

Áron leejtette a telefont.

Nem volt drámai, teátrális gesztus. Nem volt benne dacosság vagy kiabált bocsánatkérés. Tökéletesen manikűrözött ujjai egyszerűen kinyíltak, elengedve a készüléket, mintha a műanyag és az üveg puszta súlya hirtelen egy neutroncsillaggal egyenlővé vált volna. A telefon éles, üreges reccsenéssel csapódott a csempének, végigsiklott a vérem vastag csíkján, majd halálosan elnémult.

Három szívdobbanásnyi időre megállt a Blake konyhájában a világegyetem forgása. Senki sem mert lélegezni.

Judith szája tátva maradt, majd bezárult, és újra kinyílt, mint egy döglődő hal. A félelmetes, megtámadhatatlan tekintély, amelyet drága parfümként viselt, azonnal elpárolgott, és helyét teljesen átvette egy csapdába esett patkány kétségbeesett, rohanó rettegése. Paul három gyors lépést hátrált, fizikailag eltávolodva a férjemtől, kezei már a zsebébe nyúltak, hogy elővegyék a saját telefonját, tekintete vadul cikázott, miközben pontosan azt számolgatta, milyen gyorsan tudna állami tanúként fellépni, hogy megmentse a saját ügyvédi engedélyét.

Aaron térdre rogyott mellettem. De nem azért tette, hogy megvigasztaljon. Nem azért, hogy elállítsa a vérzést. Közelebb hajolt, arca teljesen kiszáradt, pupillái kitágultak a teljes pániktól.

– Te tetted ezt! – sziszegte, és a hangja annyira remegett, hogy a fogai összekoccantak. – Hazudtál nekem. Fogalmad sincs, mit tettél velünk.

Felnéztem rá a hideg padlóról, a látómezőm szélei kezdtek alagútszerűvé válni, és sötétségbe borulni. – Nem, Aaron – suttogtam halkan. – Te tetted.